A hatvanas évek végén, néhány évi sikeres újvidéki edzősködés után Ausztráliába hívták Árok Ferencet. A most nyolcvannégy esztendős vajdasági magyar volt futballista sikerre vitte az ország válogatottját, s több mint száz mérkőzésen ült a kispadján, Frank Arok néven. Feleségével 2004-ben költözött vissza Európába, bár Ausztráliában még ma is ünneplik, s a legnagyobb gálák sztárvendégeként évente visszajár. Nemrég Orbán Viktor kérte fel tanácsadónak.
Árok Ferencet személyesen Orbán Viktor kérte fel tanácsadónak (Fotó: MH)
– Hogyan került Ausztráliába?
– Újságíróként dolgoztam abban az időben, s az újvidéki Magyar Szót tudósítottam 1966-ban Londonból, a világbajnokságról. Ott találkoztam egy úriemberrel, aki már hallott ezt-azt rólam, máig sem tudom, hogy kitől és mit. Korábban az újvidéki városi csapat, a Novi Sad edzője voltam, és nem töltöttem még be a huszonkilencedik évemet, amikor 1961-ben a csapatot bevezettem az első osztályba. Néhány évvel a londoni beszélgetés után meghívást kaptam, hogy menjek ki edzőnek. Feleségemmel és a gyermekemmel megbeszéltük, hogy kimegyünk két évre Ausztráliába, minden pénzt megspórolunk, és abból körülhajózzuk a világot. Így kezdődött...
– És körbehajózták?
– Igen. Életem egyik legszebb élménye volt ez, még ha végig is betegeskedtem az utat, borzasztó problémáim voltak. Később derült ki, hogy három vesém van, és meg kellett műteni. De betegen is végigcsináltam az utazást.
– A kinti munkája azonban még csak ezután kezdődött igazán...
– Később visszahívtak két évre, mert helyre kellett rakni néhány dolgot a csapatnál. Ezt meg is tettem.
Aztán pedig újra kihívtak, megint két évre, amiből végül huszonhárom lett. Az életem legszebb részét, csaknem három évtizedet töltöttem ott.
– Mi lett időközben a régi csapatával?
– Nem maradhattunk az első osztályban. Újvidéknek velünk együtt már két első osztályú csapata lett, és Zágrábnak pedig nem volt elég egy. Valakit hát ki kellett rúgni, és mi lettünk azok. A kommunista időkben könnyen döntöttek az ilyesmiről.
– Felsőbb szinten döntötték el, kinek kell az első osztályban lennie?
– Felkeresett annak a zágrábi klubnak az elnöke, amelynek be kellett jutnia, és hívott, hogy menjek hozzájuk edzőnek. Mondtam, semmi okom elmenni, nagyon jó csapatom van itt is. Miért mennék? Azt mondja: „Azért, mert ki fogtok esni?” Hogy eshetnénk ki, amikor egész jól állunk a táblázatban? – kérdeztem vissza. Erre leírta nekem a következő hét forduló eredményeit. Rögtön másnap én ezt mindenkinek elmondtam Belgrádban, a lapok meg is írták, és mégis minden úgy történt a továbbiakban, ahogy akkor ő leírta nekem. És ki is estünk.
– Az sem változtatott semmin, hogy az eset nyilvánosságra került?
– Ránk szóltak, hogy „maradjunk békén, ne feszegessük a témát, Belgrád és Zágráb között egyensúlynak kell lenni, és kész”.
– Zágráb helyett Sydney-ben pedig egy magyar csapat edzője lett...
– A St. George-Budapestnél voltam több mint tizenhat évig. A klubot magyar bevándorlók alapították 1957-ben, akkor még csak Budapest Club néven, majd 1965-től felvették a csapat nevébe a sydney-i körzet nevét, ahol a klub működött, így lett belőle St. George-Budapest. Remek játékosaim voltak ott. Abonyi Attila például nyolcvankilencszer játszott a válogatottban, s Magyarországon bármelyik csapatban lehetett volna balszélső. És voltam a Marconinál is, ugyancsak Sydney-ben. Már a Budapesttel is több bajnokságot nyertünk, de a Marconival ezt úgy sikerült elérnem, hogy azt senki nem csinálja utánam. Nagydöntős rendszerben folyt a bajnokság, tehát az első négy helyezett végül a négyes döntőben találkozott. Az utolsó fordulóban idegenben 1-0-ra, otthon pedig 6-0-ra győztünk. Azt hiszem, hogy 7-0-s nagydöntőt sokáig nem játszik még senki. Voltam később egy ausztráliai görög csapatnál is, a South Melbourne-nél, amellyel kupagyőztesek lettünk.
– Hogyan került az ausztrál válogatott élére?
– A Budapestnél voltam edző, amikor a szövetség elnöke aláírt három mérkőzést az angolokkal. Amikor azonban a válogatott elkezdte a felkészülést, minden nagyon rosszul ment. Az elnök gazdag görög ember volt, nagyon tiszteltem, mert rengeteget segített a rászorulókon, ezerötszáz gyermeket kitaníttatott, harmincvalahány görög templomot felépíttetett. Akármit kért volna, megteszem neki ingyen is. Erre a három mérkőzésre vettem át a csapatot, és olyan jól sikerült, hogy szinte senki nem hitte el. Angliával kétszer döntetlent játszottunk, 0-0 és 1-1, egyszer pedig kikaptunk – egy nem létező góllal. Attól kezdve mindig azt mondták: ha valahol valami rosszul megy, hívjátok az Árokot...
– Hogyan lehet nem létező góllal kikapni?
– A labda átment az alapvonalon, vagyis kint volt, a pályán kívül, amikor az egyik angol focista, csak úgy játékból, sarokkal visszalőtte. A másik angol pedig, ugyancsak tréfából, belőtte a kapuba. A mieink ekkor már kint voltak a félpályánál, és a legnagyobb megrökönyödésünkre a játékvezető gólt adott. A bíró angol volt.
– Milyen érzés a világ másik végén, egy idegen ország válogatottját vezetni?
– Olyan volt, mintha az ember a mennybe ment volna. Hihetetlen eredményeket értünk el. Jugoszláviát kivertük az olimpiáról, amikor pedig Ausztrália alapításának kétszázadik évfordulóját ünnepelték, meghívtuk az akkori világbajnokot, Argentínát, és 4–1-re megvertük. Ezt aztán senki nem akarta elhinni, csak az a harmincötezer őrült ausztrál szurkoló, aki ott volt.
– Miért játszott a válogatott olyan sok meccset klubcsapatok ellen?
– Nagyon nehéz volt akkoriban oda kivinni válogatottakat, mert Ausztráliát nem vették komolyan. Ezért klubcsapatokat hívtunk. Például a Manchester Unitedet, amellyel gól nélküli döntetlent értünk el, s kétszer járt kint a Crvena Zvezda is, egyszer 4–1-re, egyszer 4–0-ra vertük. És a Manchester Cityt legyőztük Angliában is. Az igazán nagy élményem az volt, amikor a Nottingham Foresttel Angliában tudtunk 1–1-re végezni. Az Arsenaltól kikaptunk 3–2-re, de 1–0-ra vertük a Tottenhamet. Száz fölött van a mérkőzések száma, amelyeken a válogatottat vezettem, lehetetlenség mindenre visszaemlékezni.
– Hogyan sikerült mindezt elérnie egy olyan csapattal, amelyet a világ többi részén, ahogy ön is mondta, egyáltalán nem vettek komolyan?
– A vicc az volt, hogy meggyőztem a játékosaimat, „hogyha többet tudsz szaladni, mint a többiek, ha nem buksz el a labdában, és esetleg még tudsz is vele mit kezdeni, akkor van esélyed”. És mi tudtunk mit kezdeni a labdával!
– Tartja még a kapcsolatot volt játékosaival?
– Minden évben kint töltök Ausztráliában négy-öt hetet, rendszerint február végén és márciusban. Minden nagy meccsen én vagyok a díszvendég, és én adom át a játékosoknak a huszonöt- és ötvenéves jubileumukra a jutalmakat. Nagyon szeretek kint lenni, mert amikor visszatérek, mindig úgy gondolom, hogy „no, még egy fél évet biztos élek”.
– Követi a nemzetközi focit?
– Profi módon már nem.
– Nem hiányzik a pálya?
– Nemcsak, hogy nem hiányzik, de nem is szívesen megyek le, mert mindenem fáj. Rendszeresen járok a Puskás Akadémiára, tanácsadóként igyekszem segíteni, jóban vagyok ott mindenkivel, meg-megbeszélünk dolgokat. Az én javaslatomra küldték el a horvát edzőt is, de sajnos, nem hallgattak rám idejében. Én már két hónappal korábban mondtam, hogy ki kell rúgni, de rögtön. Most fizetjük az árát a késlekedésnek.
Pályakép
Árok Ferenc labdarúgó, az ausztrál válogatott volt szövetségi kapitánya 1932. január 20-án született Magyarkanizsán, amely akkoriban a Jugoszláv Királysághoz tartozott. Pályafutását focistaként 1950-ben kezdte, tíz évig játszott helyi csapatokban, és közben sportújságíróként dolgozott. A hatvanas évektől edzőként hazájában is sikereket ért el, de később háttérbe szorult, csak segédedző lehetett. Ausztráliába hívták 1969-ben, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal három évtizedet töltött, a St. George-Budapest, a Marconi és a South Melbourne edzője volt, majd átvette a válogatott vezetését is. A külvilág által mindaddig amatőrnek tartott, lenézett válogatottal meglepő sikereket ért el, és neki köszönhető, hogy a futball világtérképén jegyezni kezdték Ausztráliát. Feleségével 2004-ben költözött haza, jelenleg Újvidéken él.
