A klubhűség mintaképe Halmosi Zoltán. Meglehetősen későn, tizenhat évesen kezdett el komolyan futballozni, ekkor lett a Haladás igazolt játékosa. De hamar utolérte a többieket, és harmincnégy éves koráig itthon csak a Haliban játszott. Hívták persze máshová is, de nem tudta és nem is akarta elhagyni Szombathelyt. A lokálpatrióta tizenegyszer a válogatottban is szerepelt, bár egy meccset, a csehszlovákok elleni marseille-i vb-pótselejtezőt szívesen kitörölné emlékei közül.
– Egy mai futballistáról nehezen tudnánk elképzelni, hogy hegesztőnek tanul, ám a hatvanas évek Magyarországában azért felkapottabb szakma volt, és jobban el lehetett helyezkedni vele. Jól sejtem?
– Igen, így van. Amúgy esztergályosnak szerettem volna menni, nagyon menő szakma volt abban az időben, csak hát az óriási túljelentkezés miatt nem vettek fel. Maradt a hegesztés. De nem bántam meg, szerettem azt is, és megéltem volna belőle, ha nem lett volna a foci.
– Dolgozott is a szakmájában?
– Hogyne, 1963-tól 70-ig napi négy órában délelőtt a szombathelyi vasúti járműjavítónál nyomtam a melót, majd délután edzés. Aztán amikor felkerültünk az NB I.-be, akkor már csak a Haladásnál kellett játszanom. Amúgy ma már hihetetlenül hangzik, de nekem egész életemben csak egy munkahelyem volt itthon, a MÁV. Miután visszavonultam, gondnok lettem a Rohonci úti stadionban, amely szintén a vasúthoz tartozott.
– Amúgy mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
– Mint minden más fiú, én is futballista. Puskás. Egy kis vasi faluból, a néhány száz lakosú Bozzaiból származom, s bár tévénk nem volt, azért képben voltam, a rádiót hallgattuk.
– Gondolom, Vas megyében nem is lehetett másnak szurkolni, mint a Haladásnak.
– Érdekes módon kezdetben MTK-drukker voltam.
– Ez honnan jött?
– Egyszerű a magyarázat, az édesanyám az akkor még Vörös Lobogónak hívott csapatot vette meg gombfociban. Kívülről fújtam az összeállításukat, amelyre még ma is emlékszem. Játszani persze nem láttam Csikarékat, de tudtam, jó csapatuk van. Később aztán persze már az volt a vágyam, hogy egyszer a nagy Haliban focizzak.
– Meglehetősen későn, tizenhat évesen kezdett el egyesületben játszani.
– Igen, addig csak a falu iskolacsapatában futballoztam, a testnevelő tanárunk tanított, de az nem volt komoly. Jártunk a Haladás VSE mérkőzéseire, és emlékszem, egyszer láttam a dorogi Monostori Tivadartól egy pazar labdalevételt. Hónapokig gyakoroltam, és sikerült megtanulnom. Én az alapokat a falu szélén szereztem, a hepehupás rét volt a tanárom. Aztán tizenhat évesen kerültem a Haladás ificsapatába, nálam sokkal tehetségesebb, erősebb gyerekek közé. De gyorsan tanultam, tizennyolc éves koromra mindenkit utolértem. Jól emlékszem, 1965. június 20-án játszottam először az NB II.-ben. Majd a Haladás feljutott az első osztályba, és én a Vasas ellen mutatkoztam be. Ráadásul góllal. Madarat lehetett volna fogatni velem.
– Később aztán a pesti játékosok közül leginkább éppen az angyalföldiekkel került barátságba. Volt ennek valami oka?
– Igazából nem tudom, valahogy így alakult. A válogatott edzőtáborában közeli barátság alakult Mészöly Kálmánnal, Farkas Jancsival, Ihász Kálmánnal, Tamás Gyulával, de persze a többiekkel sem voltam rosszban.
– Sosem vágyott valamelyik nagy pesti csapatba?
– Hívott több klub is rendületlenül. Először a Tatabánya akart vinni, aztán le akart igazolni a Budapesti Honvéd, az MTK, de a legkitartóbb a Vasas volt. Kálmánék agitáltak nagyon, de nem tudtam rászánni magam. A végén már alig tudtam kitalálni valami kifogást, hogy miért nem megyek. Attól nem féltem, hogy megégek. Igazából túlságosan kötődtem Szombathelyhez, nem akartam elmenni. Meg aztán nem szerettem Pestet. Túl nagy, túl komplikált, túl sok ember, túl zavaros város az egy falusi fiúnak. Ezenkívül a klubnál meg a szurkolók is azt mondták, „maradj nálunk, Cucu”.
– Honnan kapta a Cucu nevet?
– Alapvetően a játékomról, azt mondják, hasonlított Cucuéra, Bozsik Józsefére. Ő meg később nagyon szépeket mondott rólam, szóval róla neveztek el Cucunak. Amúgy sosem találkoztunk személyesen. Amikor kapitány volt, 1974-ben meghívott a bő keretbe, de sajnos megbetegedett, ezért le kellett mondania. Pedig akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy megismerkedjem vele. Ez annyira rajtam maradt, hogy aztán így becézték a fiaimat is, ők lettek a Kis Cucuk.
– A magyar futball Mohácsának ön is a részese volt. Mi volt a hiba Marseille-ben, a vb-pótselejtezőn, a csehszlovákok ellen?
– Igen, sajnos én is ott voltam, de szívesen kitörölném az emlékeimből. Fel sem fogtam, mi a tétje annak a meccsnek. Egyébként a csehszlovákok is ugyanúgy tartottak attól a találkozótól, mint mi. Ám az első gólt ők szerezték, ami megnyugtatta őket. Mi meg összeestünk. És ezzel el is dőlt, ki utazik a mexikói világbajnokságra. Később azért visszatérhettem a válogatottba, 1974-ben Moór Edénél játszottam háromszor.
– Nehéz időszakon volt túl ekkor, komoly eltiltás után térhetett vissza. Mit követett el?
– Tuti kiesők voltunk. Az utolsó fordulóban a Komlót fogadtuk, és kikaptunk 3-2-re, pedig nem játszottunk rosszul, sok helyzetünk volt. Az egyik partjelző elég furcsán lengetett, és ezt meg is mondtam neki. Ő erre visszaszólt, elküldött az anyámba. A meccs után, az öltözőbe menet fenéken billentettem, ezért három évre eltiltottak. Már azon gondolkodtam, mihez kezdek, befejezem, végül később, miután őszinte megbánást mutattam, egy esztendőre mérsékelték az eltiltást. A Hali nélkülem is visszakerült az NB I.-be, én pedig ott már újra játszottam.
– Végül háromszázhat élvonalbeli mérkőzés után, 1979-ben köszönt el az NB I.-től, aztán 1981-ben a Haladástól. Utána még éveket futballozott Ausztriában. Gondolom, leginkább az anyagiak miatt.
– Tény, az osztrák harmadik vonalban sokkal jobban kerestem, mint a magyar első osztályban. Havi ezerötszáz schillinget kaptam fixen, nyolcszáz járt egy pontért, s szerencsére elég gyakran nyertünk, megvolt még havi háromszáz schilling benzinre. Ma már talán semmit sem mond ez, de magyar szemmel nézve nagyon jó pénz volt. Oberwartban, azaz Felsőőrön kezdtem játszani, s egyszer majdnem feljutottunk a második vonalba is. Jó volt, napközben gondnokoskodtam a Halinál, heti kétszer, késő délután meg kinn edzettem.
– Nem volt az visszalépés?
– Harmincnégy éves voltam, amikor kimentem, túl a zeniten. Mentálisan jobbak voltak nálunk, de nem tudtak futballozni. Negyvennégy éves koromig nyomtam Ausztriában, igaz, akkor már játékos-edzőként. 2007-ben mentem nyugdíjba, a Haladás gondnokaként.
– Meccsekre jár még?
– Mindig, ha itthon játszanak a fiúk, bármilyen is a futballunk, a Haladás a szerelmem. Számomra még ma is ünnep, ha mérkőzés van.
– Az akkor csak plusz, ha a fia is ott van a pályán.
– Volt idő, bár nem hosszú, amikor mindkét Halmosi fiú játszott az NB I.-ben. Az idősebbik, Zoli gyors volt, robbanékony, mindent tudott a labdával. De nem igazán szeretett futballozni, hamar abbahagyta. Ellenben Péter nagyon sokat tett azért, hogy ilyen jó játékos legyen. A nagyobbik fiam meg mindent megtett azért, hogy ne legyen futballista, a kisebbik pedig azért, hogy válogatott is legyen.
– Azért boldog apa, nem?
– Persze. De ha megkérdezik, mindig azt mondom, két dologra vagyok igazán büszke: az egyik, hogy egy olyan kis faluból, mint Bozzai, válogatott futballista lettem, a másik pedig, hogy magyar vagyok.
Pályakép
Bozzai, 1947. június 28. Labdarúgó. Klubja: Haladás VSE 306 mérk./19 gól (1967–81). Magyar válogatott 11/1 (1969–74). Magyar Népköztásasági Kupa-döntős: 1975.
