Arcok. Arcok tegnapelőttről. ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Roppant kemény, de egyenes védő volt az Újpesti Dózsa olimpiai bajnoka. A labdaművészek között kellett egy labdaszerző, s Noskó Ernő nevét egyenesen rettegték az ellenfelek. Sok nagy csatát vívott Alberttel, Vargával vagy Tichyvel, most szurkolói kártyával jár meccsre, s időnként fogja a fejét az utódok miatt.
– Tud róla, hogy irodalmi személy lett? Esterházy Péter az egyik művében azt írta a Varga Zoliról, hogy felbőrözte azt a Noskó nevű alakot.
– Igen hallottam róla.
– Hogyan élte meg? Nem fájt?
– Nem zavart különösebben. Zoli tényleg megkavart néhányszor. De nem én voltam az egyetlen, és akkoriban Zoli mellett volt még vagy harminc ragyogó futballista a magyar pályákon. Farkas, Albert, Kocsis Lajos, Tichy, a pécsi Dunai, Palotai Győrben. Klasszis futballisták voltak mind. Nem úgy, mint ma, évtizedek óta nincs egy épkézláb játékosunk. Nézze meg a környező országokat, mindenhol van legalább egy olyan labdarúgó, aki valamelyik fajsúlyos bajnokságban meghatározó ember. De mi egy fél klasszist sem tudunk kinevelni évtizedek óta. A mai magyar futballisták elfelejtettek cselezni.
– Ma könnyű dolga lenne.
– Hát, nem kellene tartanom tőlük, hogy megkavarnak. Sajnos, nem tudnak futballozni a mostaniak.
– Mit gondol, mit rontottunk el?
– Hogy mit szúrtunk el, azt senki nem tudja pontosan megmondani. Azt állítják, az edzőképzés tökéletes, a szakemberek kiválóak. De akkor miért nem látunk jó fiatal magyar focistákat a pályákon és tehetséges magyar edzőket külföldi kispadokon? Détári volt az utolsó, akinek a játékát lehetett élvezni. A mi időnkben az NB II.-ben is kitűnő játékosok voltak, csupán nem volt szerencséjük, hogy az első osztályba kerüljenek. Vagy talán lassabban oldottak meg bizonyos helyzeteket, mint egy emelettel feljebb. Az biztos, valami hiba van a rendszerben, valami gyengén működik. Csak ezt még nem látják be a vezetők, vagy nem tudják, mi az.
– Úgy látom, még mindig képben van a magyar futballban.
– Régi szerelem ez, ami már soha nem fog elmúlni, csak hát, nem tetszik, amit látok.
– Önöknél mi volt másként?
– Az egészen más világ volt. A foci kitörési lehetőséget jelentett, de mi a játék szeretetéért csináltuk. Persze, azért lettek, voltak kiváltságaink is.
– Gondolom, Dózsa-játékosként ön is rendőr volt.
– Főhadnagyként szereltem le, de olyan nagyon nem érdekelt az egész. Muszáj volt. Az elején még be kellett járni négy órát dolgozni. Zámbó Sanyival a IV. kerületi kapitányságra voltunk beosztva.
– Dolgoztak is?
– Csak feltartottuk az embereket. Főleg hétfőn, meccs után, akkor a fél őrs megállított „egy szóra”.
– Mikor hagyták abba?
– Úgy hatvannyolcig tartott talán, az olimpia előtt lett vége.
– Olimpiai bajnokként jött haza Mexikóvárosból. Gondolta volna, hogy összejön az arany?
– Nem, a legkevésbé sem. Pláne úgy, hogy Varga Zoli a torna előtt lelépett. Szinte nem is volt csatárunk, csak Nagy Laci meg Fazekas. Zoli nagyon kellett volna abba a válogatottba.
– Akkor mégis hogyan nyerték meg a tornát?
– Annak köszönhetjük a győzelmet, hogy kondícióban az ellenfelek felett voltunk. Lakat Karcsi bácsi tökéletesen felturbózott bennünket.
– Ez volt pályafutása legnagyobb sikere. De a legemlékezetesebb is?
– Talán. Mindenesetre fantasztikus tíz évet töltöttem a kor egyik legnagyobb csapatában. Annak az Újpestnek BEK-et kellett volna nyernie.
– Kétszer ott voltak a negyeddöntőben, egyszer az elődöntőben, miért nem teljesült be a nagy álom?
– A Bayern München ellen a németek voltak a jobbak. Az a Beckenbauer-féle csapat szinte felért az NSZK válogatottjával. A nyugatnémetek akkor, ’74-ben mindent megnyertek. Megjegyzem, itthon, a Népstadionban 1–1-et játszottunk velük az elődöntőben. A Celtic és a Juventus ellen más volt, azt mi szórakoztuk el. A Juve ellen kint 0-0-t játszottunk, itthon pedig már vezettünk 2-0-ra is. De ezután elbíztuk magunkat, s 2–2 lett a vége.
– Amúgy akkoriban az önök Újpestje meg a magyar válogatottal ért fel.
– Igen, kilenc-tízen voltunk válogatottak, és a világ egyik legjobb csapata volt a miénk. Élvezet volt benne futballozni. Akárki jött a Megyeri útra, remegő lábakkal lépett pályára. Tele voltunk klasszissal, meg persze volt néhány olyan zongoracipelő is, mint én. De nem volt ezzel baj, a többiek is tudták, ilyenek is kellenek egy jó csapatba. Valakinek el kellett vennie a labdát az ellenféltől, hogy aztán a csatárok játszadozhassanak.
– A legszebb éveit Újpesten töltötte, s nem volt annyira öreg, amikor elküldték. Megviselte?
– Hogyne. Harmincévesen leöregeztek. Pedig nekem az Újpest volt a mindenem, már gyerekkorom óta. Megviselt, hogy el kellett jönnöm. Szerencsére hívtak Budafokra, ahol szintén kitűnő csapat volt, tele NB I.-es játékossal. Jól is szerepeltünk, vertünk mindenkit, de a vezetők nem akartak felkerülni, így maradt a másodosztály. Két évet húztam ott le, majd levezetésnek következett a Chinoin. Ez BLSZ II.-es együttes volt, s ott játszott Zámbó, Dunai, Bene és a volt újpesti kapus, Borbély Laci volt az edző. Ő hívott oda. Jó volt velük újra együtt futballozni. Ragyogóan éreztem magam ott, és még fel is jutottunk. Időközben elkezdtem vendéglátózni.
– Nem akart a futball körül maradni?
– Nem lett volna rossz, de Újpesten meg sem kérdezték, hogy segítsenek-e. Pedig az ott töltött tíz év az nem kevés. Szerettem az emberek között lenni, és mivel vendéglátó-iskolát végeztem, kézenfekvő volt, hogy abban a szakmában helyezkedem el. Zuglóban megszereztem a Csalogató vendéglőt, amelyet 1981-től 2002-ig vezettem. Aztán átadtam a nővérem fiának, csinálja ő.
– Visszavonult teljesen?
– Nem, rövid ideig szállodai recepciósként dolgoztam, majd hatvanöt évesen befejeztem, elmentem nyugdíjba. Azóta boldog nyugdíjas vagyok.
– Ha magyar meccseket is néz, akkor olyan nagyon boldog nem lehet.
– Ne is mondja, sokáig nem jártam mérkőzésre. De a fiam egy éve óriási Újpest-szurkoló lett. Korábban nem érdekelte a foci, de most, harmincnégy évesen elkapta a gépszíj. Ne kérdezze, hogy miért, én sem tudom. Nem örülök neki, mert rossz szájízzel mentem el Újpestről, most meg mindig csal, hogy menjünk ki. Kiváltottam a szurkolói kártyát, s vettem egy nyugdíjasbérletet is. A szívfájdalmam volt, hogy ő nem akart focizni, helyette inkább futott. De ma már persze nem zavar, nagyon jó gyerek, és örömét leli abban, amit csinál.
– A Megyeri úton látottak is tetszenek neki?
– Inkább szerintem a hangulat foghatta meg, a futball kevésbé. Én meg időnként fogom a fejem, amiatt, amit látok. Bár egy futballista azért van a liláknál, az a kis Suljic, rajta látszik, hogy szeret focizni. Tetszik, ahogy megforgatja az ellenfeleket.
– Önt is megkavarta volna?
– Mostanság már biztosan.
Pályakép
Noskó Ernő (Cserhátszentiván, 1945. május 26). Olimpiai bajnok labdarúgó. Klubjai: Újpesti Dózsa (1964–74, 246 mérk./4 gól), Budafoki MTE (1975-77), Chinoin (1978-80). Válogatott (1969-71, 15/0). Eredményei: olimpiai bajnok (1968, Mexikóváros). Magyar bajnok (6 alkalommal): 1968-69, 1969-70, 1970–71, 1971–72, 1972–73, 1973–74, ezüstérmes (1967), bronzérmes (1965), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1969, 1971), Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) negyeddöntős (1971–72, 1972–73), elődöntős (1973–74), Vásárvárosok kupája (VVK) döntős (1968–69), Újpestért díjas (2014).
