Európa és a világ forrong, az ember pedig csak szeretni és hinni szeretne

Van egy pont, amikor az ember már nem újabb ígéretekre vágyik, hanem egyetlen igaz szóra. Amikor nem gazdagabb akar lenni, csak nem szeretné szegényebbnek érezni magát minden egyes ledolgozott nappal. Amikor nem a világot akarja megváltani, csupán hinni szeretne abban, hogy van még tisztesség, szeretet és igazság. Mindenszentek és halottak napja környékén különösen fájdalmasan szembesülünk azzal, mennyi minden és mennyi mindenki hiányzik az életünkből. És talán azzal is, hogy nemcsak azokat veszítettük el, akiket szerettünk, hanem valamit abból a világból is, amelyben egykor hittünk.

Emlék. Hiány. Szeretni vágyás. Magány.

Négy egyszerű szó, mégis emberi sorsok sokasága fér el bennük.

Ilyenkor valahogy minden más megvilágításba kerül. A rohanás, a mindennapi küzdelem, a pénz, amelyért egyre többet dolgozunk, az idő, amelyből egyre kevesebb jut egymásra, és az ígéretek, amelyekből talán már túl sokat hallottunk.

Mert egyre nagyobbnak érezzük a távolságot a vágyaink és a valóságunk között és ami talán még fájdalmasabb, hogy egyre nagyobb a távolság a megélt jelenünk és a politika által újra meg újra felvázolt lehetséges jelen vagy éppen a szebbnek ígért jövő között.

Mintha két külön világ létezne.

Az egyikben minden megoldható, minden fejlődik, minden nehézség átmeneti és a boldogabb holnap már szinte karnyújtásnyira van.

A másikban pedig ott áll az ember a bolt pénztáránál, nézi a végösszeget és fejben számol. Ott ül este a konyhaasztalnál a számlákkal és azon gondolkodik, miből lehetne még lefaragni. Ott van a munkahelyén, ahol egyre több feladatot vállal, mert szeretné megőrizni azt az életszínvonalat, amelyet korábban természetesnek gondolt.

És egyszer csak felteszi a kérdést: Valóban azért dolgozunk egyre többet, hogy egyhelyben járhassunk?

Lehet, hogy nem mindenkinél van ugyanígy. Vannak, akik előrébb jutnak, akiknek sikerül új lehetőségeket teremteniük. De ettől még nagyon is valóságos azoknak az embereknek a szorongása, akik azt érzik, hogy minden erőfeszítésük ellenére távolodnak attól az élettől, amelyre vágytak.

Nem feltétlenül luxusra gondolnak, hanem biztonságra, nyugalomra és egy kis kiszámíthatóságra. Arra, hogy a munka végén maradjon idő élni is és arra, hogy ne kelljen minden este attól tartaniuk, hogy mit hoz a holnap.

Hol az igazság?

Ezt a kérdést ma talán nemcsak a közéletben kellene feltennünk, hanem saját magunknak is.

Hol van az igazság abban a világban, ahol könnyű a nagy szavakat kimondani, viszont nehéz felelősséget vállalni értük?

Hol van az igazság, amikor a hatalomért folytatott küzdelemben olykor fontosabbnak látszik a győzelem, mint az ember, akinek a nevében azt meg akarják szerezni?

És hol van az igazság, amikor a közélet szereplői egymást túlkiabálva beszélnek a jövőről, miközben sokan már a jelenükben sem érzik magukat biztonságban?

Talán ott kezdődik, ahol az ember lelke már nem hajlandó tovább elhinni azt, amiről a tapasztalatai mást mondanak. Ahol egyszer csak belül megszólal valami. Egy halk, de határozott felismerés, hogy nem minden igaz, amit szépen mondanak. Nem minden őszinte, amit meggyőzően adnak elő és nem minden ígéret mögött áll valódi szándék.

Nem kell ehhez politikai elemzőnek lenni. Elég élni, figyelni és emlékezni. Emlékezni arra, hogy mit mondtak tegnap és összevetni azzal, ami ma történik.

Mert az ember sok mindent elvisel. A nehézséget, a lemondást, olykor még az igazságtalanságot is. Különösen akkor, ha érti az okát, ha látja az értelmét és ha hiszi, hogy a terheket közösen viseljük.

De azt sokkal nehezebb elviselnie, ha úgy érzi, hogy a bizalmával éltek vissza. Mert a bizalom elvesztése nem egyszerű csalódás. Az valaminek a halála.

Európa forrong. De vajon mitől forrong az ember lelke?

Európa sokféle feszültséggel néz szembe. Gazdasági bizonytalanság, háborús félelmek, társadalmi viták, megélhetési nehézségek és egymástól egyre távolabb kerülő álláspontok alakítják a mindennapokat.

A világpolitika nyelve keményebbnek tűnik, a közbeszédben gyakran több az indulat, mint a megértés és közben valami nagyon emberi történik.

Az emberek elfáradnak.

Belefáradnak abba, hogy mindig valami ellen kell küzdeniük. Hogy állandóan oldalt kell választaniuk. Hogy a másik emberben egyre gyakrabban ellenfelet kell látniuk, nem pedig valakit, akinek ugyanúgy vannak félelmei, veszteségei és reményei.

Talán nem is az a legnagyobb baj, hogy különbözően gondolkodunk, hanem az, hogy egyre nehezebben tudjuk elfogadni azt, hogy a másik embernek is lehet igaza valamiben. Mintha elveszítenénk a képességet arra, hogy meghalljuk egymást. Pedig az ember nem arra született, hogy egész életében harcoljon.

Arra is született, hogy szeressen. Hogy tartozzon valakihez. Hogy legyen egy otthon, ahová jó hazamenni és legyen valaki, akinek elmondhatja, milyen napja volt.

Hogy ne csak teljesítenie kelljen, hanem néha egyszerűen létezhessen és talán éppen ezért olyan nyomasztó a mostani világ légköre.

Mert miközben a politikában, a gazdaságban és a társadalmi vitákban óriási erők feszülnek egymásnak, az emberek sokszor egészen apró dolgokra vágynak.

Egy ölelésre. Egy nyugodt estére. Egy őszinte mondatra. Arra, hogy végre ne akarják mindenáron meggyőzni valamiről, hanem egyszer valaki valóban megértse.

Elég a magasból osztott igazságokból

Van valami különösen bántó abban, amikor valaki a magasból beszél azokhoz, akiknek a bizalmát kéri. Amikor az emberi nehézségeket statisztikává egyszerűsítik, a valódi problémákra pedig kész mondatokat kínálnak. Amikor a vezetői magabiztosság már nem szolgálatnak, hanem fölénynek érződik.

Pedig a hatalom önmagában nem érdem, a bizalom pedig nem örök tulajdon.

Aki vezetni akar, annak nem csupán ahhoz kell értenie, hogyan jut fel a hegytetőre. Azt is tudnia kellene, hogy odafentről is ugyanazok az emberek néznek vissza rá, akiknek egykor megígérte, hogy nem feledkezik meg róluk.

És az ígéret értéke nem a kimondás pillanatában dől el, hanem akkor, amikor be kell tartani.

Milyen jó lenne egyszer olyan közéletet látni, amelyben nem gyengeség a tévedés beismerése. Amelyben a felelősségvállalás nem ritka kivétel, hanem természetes kötelesség. Amelyben nem az számít, ki tud hangosabban beszélni, hanem az, hogy kinek a szavai mögött van valódi cselekvés.

És milyen jó lenne, ha az embereket nem csupán választóként, fogyasztóként, munkaerőként vagy statisztikai adatként tartanák számon, hanem emberként.

Minden örömükkel és fájdalmukkal együtt.

Mert lehet a világot gazdasági mutatókkal mérni. Lehet társadalmi folyamatokat elemezni, politikai sikereket és kudarcokat számszerűsíteni.

De a magányt nem lehet egyetlen mutatóval megérteni. A csalódottságot sem és azt az érzést sem, amikor valaki egy hosszú munkanap után leül a sötét lakásában és arra gondol, hogy ennyi lenne az élet?

Jó érzés elhinni, hogy egyszer majd jön valaki, aki rendet tesz, aki megoldja, aki kiharcolja, aki elintézi, aki helyettünk is felelősséget vállal a jövőnkért.

De mi történik akkor, ha nem jön?

Vagy ha jön, de mást tesz, mint amit vártunk tőle?

Akkor újra csalódunk? Újra várunk? Újra keresünk valakit, akinek átadhatjuk a reményünket?

Talán ideje lenne önmagunkban is jobban hinni. Nem azért, mert mindenki egyedül képes megoldani az élet valamennyi problémáját. Nem azért, mert az államnak, a közösségnek vagy a vezetőknek ne volna felelőssége, hanem azért, mert az önbecsülésünk, a tisztességünk és az egymás iránti felelősségünk nem függhet kizárólag attól, ki milyen hatalmat birtokol.

A társadalom nemcsak azokból áll, akik irányítják, hanem belőlünk is. Abból, hogyan bánunk a gyengébbel. Hogyan beszélünk azzal, aki nem ért velünk egyet. Hogyan segítünk annak, aki elesett. És abból is, hogy merünk-e nemet mondani arra, amit igazságtalannak érzünk.

Mert lehet, hogy egy ország sorsát sokszor a hatalom döntései alakítják, de egy társadalom emberi minőségét a mindennapi kapcsolataink is meghatározzák.

A gyertyák fénye mellett minden másnak látszik

Talán véletlen egybeesés, hogy ezek a gondolatok éppen Mindenszentek és halottak napja környékén erősödnek fel bennem, de én mégis azt érzem, van ennek valami diszkrét, fájdalmas bája. Mert ilyenkor a világ egy pillanatra mintha lelassulna.

A temetőkben nincs különbség sikeres és sikertelen ember között. Nincsenek politikai szólamok, nincsenek hangzatos kampányígéretek, nincsenek győzelmi jelentések.

Csak nevek vannak, dátumok és történetek, amelyekből egy-egy sírkő szinte semmit nem árul el. Ott fekszik valaki, aki egész életében dolgozott. Valaki, aki szeretett és valaki, akit talán nem szerettek eléggé. Valaki, aki megbocsátott, és valaki, aki erre sosem volt képes. Valaki, aki sokat birtokolt és valaki, akinek alig volt valamije. És egyszerre minden hihetetlenül egyszerűvé válik.

Mert a végén nem azt kérdezzük, mennyi hatalmunk volt, hanem azt, hogy szerettek-e bennünket és hogy mi tudtunk-e igazán szeretni.

Ilyenkor különösen sokat gondolok arra, vajon mi történik velünk a halál után. Nem tudjuk biztosan. Vannak, akik a hitükben megtalálják a választ. Mások kérdésekkel élnek együtt és vannak, akik egészen másként képzelik el a létezés végét.

Én mégis szeretném hinni, hogy van valami tovább. Hogy létezik egy igazság, amelyet nem lehet kapcsolatokkal, pénzzel, hatalommal vagy ügyes magyarázatokkal kijátszani.

Hogy ha van odaát számadás, akkor ott nem számít, milyen tisztséget viseltünk, hányan tapsoltak nekünk vagy milyen magasra jutottunk.

Csak az, hogy kik voltunk valójában.

Hogy mennyit adtunk másoknak.

Hogy tudtunk-e szeretni.

Hogy okoztunk-e fájdalmat és ha igen, volt-e bennünk annyi alázat, hogy megbánjuk.

Tudom, idealisztikus gondolatok ezek, de talán éppen a halál közelségének tudata teszi szükségessé, hogy időnként idealisták legyünk. Hogy elhiggyük, a tisztességnek mégis van értelme.

Hogy az igazság nem pusztán annak a kezében van, aki hangosabban mondja és hogy az emberi élet több annál, mint amit birtokolni vagy felhalmozni tudunk.

Egy másfajta világ utáni vágy

Néha elképzelem, milyen lenne egy olyan társadalomban élni, ahol az embereknek nem kell állandóan védekezniük egymással szemben. Ahol a siker nem jogosít fel a másik lenézésére.

Ahol az erő nem azt jelenti, hogy bárkin át lehet gázolni.

Ahol nem a pökhendiség számít magabiztosságnak és az együttérzés nem a gyengeség jele.

Ahol a vezetés valóban szolgálat.

Ahol a szavaknak súlya, az ígéreteknek következménye, a tetteknek pedig erkölcsi mércéje van.

És ahol nem kell különleges bátorság ahhoz, hogy valaki egyszerűen csak becsületes legyen.

Lehet, hogy ez ma túlságosan szép álomnak tűnik.

Lehet, hogy sokan legyintenek rá, mondván, hogy ilyen világ soha nem volt és soha nem is lesz.

Talán igazuk van abban, hogy tökéletes társadalom nem létezik.

De attól még miért kellene lemondanunk arról, hogy jobb legyen?

Miért kellene természetesnek elfogadnunk a durvaságot, az önzést, a másik ember megalázását?

Miért kellene belenyugodnunk abba, hogy a tisztesség lassan naivitásnak, az őszinteség pedig gyengeségnek számít?

Én nem szeretnék belenyugodni, mert hiszem, hogy minden korszaknak van egy pontja, amikor az embereknek újra fel kell tenniük a legegyszerűbb kérdéseket.

Mi a fontos?

Miért élünk?

Mit hagyunk magunk után?

És vajon milyen világot építünk azoknak, akik utánunk jönnek?

Talán még nem késő

Ahogy égnek a gyertyák és a novemberi este lassan ráborul a temetőkre, valahogy minden emberi hiány közelebb kerül hozzánk.

Eszünkbe jutnak azok, akik már nem ülhetnek le velünk az asztalhoz. Akiktől már nem kérhetünk tanácsot. Akiket talán nem öleltünk meg elégszer és azok is, akik még itt vannak, de valamiért már eltávolodtunk egymástól.

Mert a magány nemcsak akkor fáj, amikor valaki végleg elmegy, hanem akkor is, amikor még itt van, csak már nem találjuk hozzá az utat.

Talán ez a néhány csendes nap arra is figyelmeztet bennünket, hogy nem minden veszteség visszafordítható, de sok minden még igen.

Még fel lehet hívni valakit.

Még ki lehet mondani, hogy szeretlek.

Még meg lehet bocsátani.

Még lehet változtatni azon, ahogyan egymással bánunk.

És talán azon is, ahogyan a közös jövőnkről gondolkodunk.

Mert a világot nem lehet pusztán szép szavakkal jobbá tenni, ahhoz tettek kellenek. Aprók és nagyok, személyesek és közösek. Olyan tettek, amelyek mögött nem számítás, hanem meggyőződés áll.

Nem tudom, merre tart Európa. Nem tudom, mennyi nehézség vár még ránk és azt sem, hogy a következő években közelebb kerülünk-e ahhoz a világhoz, amelyben élni szeretnénk. De abban biztos vagyok, hogy az ember nem mondhat le a reményről és nem mondhat le az igazság kereséséről sem.

Mert ha egyszer már abban sem hiszünk, hogy lehetünk jobbak egymáshoz, akkor valóban valami nagyon fontosat veszítettünk el. Talán fontosabbat, mint a pénzünket, a biztonságérzetünket vagy a régi világunkat.

Az emberségünkbe vetett hitünket. És azt nem volna szabad hagynunk elveszni.

Mert a végén nem az számít majd, hány ígéretet hallottunk, mennyi pénzt kerestünk vagy hány csatát nyertünk meg. Hanem az, hogy a ránk bízott időben mennyi szeretetet tudtunk adni és mennyi igazság mellett mertünk kiállni.

Talán ezért van különös jelentősége ennek a néhány novemberi napnak. Mert miközben a halottainkra emlékezünk, az élőkről is gondolkodnunk kellene és miközben gyertyát gyújtunk azokért, akik már nincsenek velünk, talán magunkban is meg kellene gyújtanunk valamit.

Egy kis emberséget.

Egy kis bátorságot.

Egy kis szeretetet.

Mert a világnak talán nem újabb megváltókra van a legnagyobb szüksége, hanem arra, hogy végre ne felejtsünk el emberek maradni.