Egy 15 éves lány, Nagy Enikő eltűnése miatt adott ki körözést a rendőrség, miután a fiatal versenyző szereplése az X-Faktorban országos felháborodást váltott ki. A mentorok kifogásolták a korához méltatlan, obszcén dalszöveget, az interneten pedig sértő hozzászólások sorozata zúdult rá.
De vajon ki engedte őt ezzel a dallal a televízió színpadára? Miért nem figyelmeztették korábban a felnőttek? És hol húzódik a határ a szórakoztatás, a nézettség hajszolása és egy gyermek lelki épségének veszélyeztetése között?
Van az a pillanat, amikor már nem lehet azzal legyinteni, hogy ilyen a mai világ. Hogy ilyenek a fiatalok, ilyen zenét hallgatnak, ilyen szövegeket énekelnek és különben is, minden generációnak megvoltak a maga lázadói.
Mert most nem egyszerűen egy rosszul sikerült televíziós produkcióról beszélünk. Nem is csupán arról, hogy egy kamaszlány olyan dalt választott, amelynek szövege még a sokat látott mentorokat is felháborította.
Most egy 15 éves gyermekről beszélünk, akit eltűntként keres a rendőrség.
Nagy Enikő október 10-én, szombaton szerepelt az RTL X-Faktor című műsorában. A fiatal lány Spaccone Top Tier című dalával lépett színpadra, ám a trágár, szexuális és droghasználatra utaló kifejezéseket is tartalmazó szöveg miatt Gáspár Laci leállította a produkciót. Majka és Solére is kifogásolta a dalválasztást, ByeAlex viszont támogatásáról biztosította a versenyzőt.
A műsor adásba kerülését követően a közösségi médiában súlyos bírálatok, nemegyszer személyeskedő, sértő hozzászólások jelentek meg a lányról. Október 11-én eltűnt, a Makói Rendőrkapitányság pedig körözést adott ki a felkutatására.
Egyelőre semmi nem bizonyítja, hogy az eltűnése összefügg a televíziós szerepléssel vagy az internetes támadásokkal. Éppen ezért felelőtlenség lenne ilyen következtetést levonni, de a történtek ettől még olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Ha nem való egy gyermeknek ez a dal, akkor miért engedték színpadra?
Gáspár Lacinak véleményem szerint igaza volt abban, hogy egy 15 éves lánynak nem kellene ilyen szövegű dalt énekelnie egy országos televízió műsorában.
Nem attól lesz valaki tehetséges, hogy minél trágárabb szavakat használ. Nem attól lesz valaki modern, hogy közönséges kifejezésekkel próbálja felhívni magára a figyelmet. És nem attól lesz egy gyermek szabad, hogy a felnőttek lemondanak az iránymutatásról.
Csakhogy itt van egy sokkal fontosabb kérdés.
Ha Gáspár Laci a színpadon azonnal felismerte, hogy ez a dal nem való egy gyermek szájába, akkor ezt miért nem ismerte fel korábban a műsor stábja?
Az X-Faktor nem egy rögtönzött utcai tehetségkutató.
Egy országos televíziós produkcióról beszélünk, ahol jelentkezések, válogatások, szerkesztői döntések és felvételek előzik meg azt, amit végül a nézők láthatnak.
Egy ilyen műsorban pontosan kik és milyen szempontok alapján ellenőrzik, hogy egy fiatalkorú milyen dallal szeretne szerepelni?
Tudtak a szerkesztők a dalszövegről? Előzetesen elfogadták a választását? Figyelmeztette valaki, hogy a dal tartalma nem megfelelő az életkorához? Javasoltak neki másik számot?
Ezekre a kérdésekre jelenleg nincs nyilvánosan ismert, egyértelmű válasz.
Pedig nem mellékes részletekről van szó. Mert ha a fiatal lány a felkészülés során azt a visszajelzést kapta, hogy megfelelő a választása, akkor joggal hihette, hogy nincs semmi probléma azzal, amit csinál.
És ha ezután az ország nyilvánossága előtt kellett szembesülnie az ellenkezőjével, akkor bizony felmerül a felnőttek felelőssége. Nem lehet egy gyermekre hárítani mindazt, amit a körülötte dolgozó, tapasztalt televíziós szakembereknek kellett volna előzetesen mérlegelniük.
Előbb bátorítjuk, aztán nyilvánosan megszégyenítjük?
Képzeljük el, milyen lehet egy 15 éves lánynak egy országos tehetségkutatóba jelentkezni.
Álmodozik a sikerről. Elképzeli, hogy a színpadon áll, hogy a közönség tapsol, hogy a mentorok felfedezik benne a tehetséget. Talán a barátainak is elmeséli, mire készül. Talán hetekig vagy hónapokig várja azt a pillanatot, amikor a televízióban viszontláthatja magát.
És akkor egyszer csak minden másként alakul.
A produkcióját leállítják, a dalválasztását elutasítják, majd a televíziós szereplését követően az interneten emberek sokasága mond véleményt róla.
Nem csupán az előadásáról, róla magáról. Egy gyermekről.
Természetesen a mentoroknak joguk és feladatuk szakmai véleményt mondani. Sőt, adott esetben kötelességük is figyelmeztetni arra, ha valami nem megfelelő. De nem mindegy, hogy egy gyermek milyen körülmények között, milyen módon kapja meg ezt a figyelmeztetést.
A nevelés nem azonos a megszégyenítéssel.
A kritika nem azonos a megalázással.
És a televíziós szórakoztatás sem adhat felmentést az emberi méltóság tisztelete alól.
Ha egy gyermek rosszul választ, akkor a felnőtteknek segíteniük kell felismerni a tévedést. Nem pedig olyan helyzetet teremteni, amelyben az egész ország rajta nevethet.
Hol vannak a szülők? És hová tűntek a nevelő felnőttek?
Korábban már írtam Desh dalszövegeiről és akkor is feltettem a kérdést: Valóban ezt akarjuk átadni a következő generációnak?
Azt a világot, amelyben a trágárság lassan természetesebb, mint az igényes beszéd? Ahol a nőkről sokszor lealacsonyító módon beszélnek, ahol a szexualitásból közönséges árucikk lesz, ahol a provokáció fontosabbnak tűnik a valódi mondanivalónál?
Nem minden mai előadó ilyen és a fiatalok zenei ízlését sem lehet egyetlen kategóriába beszorítani. De attól még nem kell elfogadnunk, hogy az obszcenitás legyen a természetes követendő minta.
És itt jutunk el egy kényelmetlen kérdéshez.
Hol vannak a szülők és hol vannak a felelős felnőttek?
Ki beszélget a gyermekekkel arról, hogy mit hallgatnak? Ki magyarázza el nekik, hogy a szabadság nem egyenlő az igénytelenséggel? Ki mondja el egy kamasznak, hogy nem kell mindent utánoznia, amit egy népszerű előadó tesz?
Mert nem elég telefont adni a gyermek kezébe.
Nem elég hagyni, hogy az internet nevelje.
Nem elég azzal megnyugtatni magunkat, hogy legalább otthon van, legalább nem csavarog, legalább leköti valamivel magát.
A közösségi média és a szórakoztatóipar olyan erővel alakítja a fiatalok értékrendjét, amellyel szemben a családnak ma talán nagyobb szerepe lenne, mint valaha.
Persze nem tudjuk, Nagy Enikő szülei mit tudtak a dalválasztásról vagy milyen tanácsokat adtak gyermeküknek. Őket személy szerint nem lenne tisztességes hibáztatni olyan körülményekért, amelyeket nem ismerünk.
De a társadalmi kérdés ettől még megkerülhetetlen.
Mert ha mi, felnőttek nem mutatunk irányt, akkor majd mutat helyettünk valaki más.
Egy influenszer. Egy dalszöveg. Egy algoritmus. Egy olyan előadó, akinek a sikerét már nem feltétlenül a művészi teljesítmény, hanem a meghökkentés képessége határozza meg.
És akkor ne csodálkozzunk, ha a gyermekeink egy idő után már nem értik, miért kifogásoljuk azt, amit naponta hallanak és látnak.
A nézettség fontosabb, mint egy gyermek lelki épsége?
A kereskedelmi televíziózásban a nézettség üzleti érdek. Ezt nem kell szégyellni és önmagában nincs is vele semmi baj. A probléma ott kezdődik, amikor felmerül a gyanú, hogy a meghökkentő, kellemetlen vagy botrányos helyzetek nagyobb figyelmet kapnak, mint amennyit valódi értékük indokolna.
Egy ügyetlen produkció nézettséget hozhat.
Egy konfliktus megosztásokat generálhat.
Egy botrányos jelenet napokig keringhet a közösségi oldalakon.
A felháborodásból figyelem lesz, a figyelemből pedig üzleti érték.
Csakhogy a képernyőn szereplő ember nem árucikk.
Különösen akkor nem, ha gyermek.
Az RTL közleményben reagált Nagy Enikő eltűnésére. A csatorna közölte, hogy a műsor készítői a nyári forgatás során álltak kapcsolatban a lánnyal, azóta nem történt egyeztetés közöttük. Elítélték az internetes bántalmazást és segítséget kértek a felkutatásához.
Ez természetesen helyes, de nem válasz arra, hogy milyen gyermekvédelmi szempontok alapján készítették elő, rögzítették és szerkesztették adásba a produkciót.
Mert a jelenetet nem élő adásban látta az ország.
A válogatót korábban felvették.
Vagyis a műsor készítőinek lehetőségük volt mérlegelni, milyen formában kerüljön a képernyőre.
Miért tartották indokoltnak, hogy a történteket bemutassák? Felmérték-e a kiskorú versenyzőt érintő esetleges következményeket? Milyen lelki támogatást biztosítanak azoknak a fiataloknak, akik egy-egy ilyen szereplés után az internetes támadások célpontjává válnak?
Nem állíthatjuk bizonyíték nélkül, hogy az RTL tudatosan kihasználta a lányt a nézettség érdekében, de igenis feltehetjük a kérdést: Megtettek-e mindent annak érdekében, hogy egy 15 éves versenyző méltóságát és lelki biztonságát megvédjék?
Mert egy gyermek védelme nem lehet pusztán a szülő magánügye, ha közben egy országos televízió dönt arról, miként mutatja be őt a nyilvánosságnak.
Gáspár Lacinak igaza volt, de a határokat korábban kellett volna meghúzni
Érdemes világosan kimondani: Gáspár Laci nem azért hibáztatható, mert szóvá tette a dalválasztást.
Ellenkezőleg.
Véleményem szerint helyesen ismerte fel, hogy egy 15 éves gyermeknek nem ilyen szöveggel kellene bizonyítania a tehetségét.
A felnőtt ember felelősségéhez hozzátartozik, hogy időnként nemet mondjon. Még akkor is, ha a gyermeknek ez nem tetszik. Még akkor is, ha a mai közbeszédben a korlátok felállítását egyesek hajlamosak maradiságnak nevezni.
De ezt a nemet lehetőleg nem az ország nyilvánossága előtt kellene először kimondani, hanem korábban.
A felkészülés során. Egy személyes beszélgetésben. Egy olyan helyzetben, ahol a gyermek nem érzi azt, hogy az egész világ figyeli a kudarcát.
Mert a jó nevelésnek nem az a célja, hogy a gyermeket megszégyenítsük, hanem hogy megvédjük attól, amit még nem képes teljes egészében felmérni.
És ha a televíziós stáb valóban tudott a dalválasztásról, akkor ezt a kérdést már jóval a mentorok előtti szereplés előtt rendezni kellett volna.
Meddig lehet ezt csinálni? Amíg tragédia nem történik?
Most egy 15 éves lányt keresnek.
Nem tudjuk, hol van. Nem tudjuk, miért tűnt el. Nem tudjuk, van-e bármilyen összefüggés az eltűnése és a televíziós szereplése között, de reméljük, hogy épségben előkerül. Hogy biztonságban van. Hogy nem érte baj.
És hogy a történtek nem hagynak benne maradandó lelki sebeket.
Ennél most semmi nem lehet fontosabb.
Ugyanakkor nem szabad megvárni egy tragédiát ahhoz, hogy komolyan vegyük a gyermekek lelki védelmét. Nem lehet minden felelősséget a fiatalokra hárítani, miközben mi, felnőttek alakítjuk azt a világot, amelyben élniük kell.
Mi készítjük a műsorokat.
Mi döntjük el, milyen tartalmak kerülnek képernyőre.
Mi teremtjük meg azt a kulturális környezetet, amelyben a trágárság, a közönségesség és a megbotránkoztatás olykor nagyobb figyelmet kap, mint a tehetség, a szorgalom vagy az emberi érték.
Aztán amikor egy gyermek mindezt utánozni kezdi, felháborodunk.
De vajon nem kellene előbb a saját felelősségünkkel szembenéznünk?
Hová jutottunk, ha már a gyermekektől várjuk el azt a józan ítélőképességet, amelyet a felnőttek sem mindig gyakorolnak?
Hová jutottunk, ha egy televíziós produkció kapcsán egyáltalán felmerülhet, hogy a botrány nagyobb értéket képvisel, mint a szereplő emberi méltósága?
És hová jutottunk, ha a közösségi médiában felnőtt emberek képesek egy 15 éves gyermeket olyan szavakkal illetni, amelyeket személyesen talán soha nem mernének a szemébe mondani?
Nem a gyermekektől kellene mindenekelőtt számon kérni, milyen világban élnek. Hanem azoktól a felnőttektől, akik ezt a világot megteremtették számukra.
Nagy Enikő esetének körülményeit a hatóságoknak kell tisztázniuk. A televíziós szereplés előkészítésével és bemutatásával kapcsolatos kérdésekre pedig a műsor készítőitől várható válasz.
De a történet ennél messzebbre mutat.
Arra figyelmeztet, hogy a gyermekek védelme nem érhet véget az iskola vagy a családi otthon ajtajánál. Az interneten, a televízióban, a szórakoztatóiparban ugyanúgy érvényesülnie kellene, mert egy gyermeknek joga van hibázni.
Joga van rossz dalt választani, ügyetlenül szerepelni, tévedni, újrakezdeni.
A felnőtteknek pedig kötelességük lenne segíteni abban, hogy egy ilyen tévedésből ne legyen egész életre szóló megaláztatás.
Most mindenekelőtt azért kell szorítanunk, hogy Nagy Enikő mielőbb épségben hazakerüljön.
És talán ideje lenne végre komolyan feltenni a kérdést:
Valóban ilyen világot akarunk a gyermekeinknek? Olyat, ahol a nézettségért szinte bármi megengedhető, de a következményekkel már senki nem akar szembenézni?
Mert lehet vitatkozni a modern zenéről, az ízlésről, az erkölcsről és a szórakoztatás határairól.
De egy dologban nem lehet vita.
Egyetlen gyermek lelki épsége sem érhet kevesebbet néhány perc televíziós nézettségnél.
És ezt nem akkor kellene felismernünk, amikor már késő.
