Magyarország egyik legsúlyosabb környezeti és gazdasági kihívása a Duna–Tisza közi Homokhátság fokozódó kiszáradása. A probléma nem új keletű: a talajvízszint süllyedésének következményeivel évtizedek óta szembesülnek az itt élők, a gazdálkodók és a természetvédelmi szakemberek. Tanulmányok, fejlesztési tervek és kormányzati intézkedések sora született, az átfogó fordulat azonban mindeddig elmaradt. A kérdés ma már nem az, hogy ismerjük-e a veszélyt, hanem az, hogy képesek vagyunk-e időben és megfelelő léptékben cselekedni.
Korábban már említettük, hogy a klímaváltozás okozta kihívások szempontjából Magyarország nagyjából tíz, eltérő természeti és gazdasági adottságokkal rendelkező térségre osztható. Ezek között kiemelkedő jelentőségű a Duna–Tisza közi Homokhátság, amelynek sorsa nemcsak az ott élők, hanem az egész ország számára fontos.
A Homokhátság az ország területének közel egytizedét érinti. Legnagyobb része Bács-Kiskun megyében található, de északon Pest, délkeleten pedig Csongrád-Csanád megyére is kiterjed. Településein több százezer ember él, akiknek megélhetése, életminősége és jövője szorosan összefügg a táj vízháztartásának alakulásával.
A térség természeti és kulturális értékei különlegesek. A hagyományos mezőgazdaság, a tanyavilág, a kiskunsági gyepek, a szikes tavak és az egykor kiterjedt vizes élőhelyek együttesen alakították ki azt a tájat, amelyet ma Homokhátságként ismerünk.
Csakhogy ez a táj fokozatosan átalakul.
A tartós vízhiány, a gyakori aszályok, a talajvízszint süllyedése és a szélsőséges időjárási jelenségek együttesen veszélyeztetik a mezőgazdasági termelést és a természetes élővilág fennmaradását. A változásoknak ráadásul társadalmi következményeik is vannak. Számos kisebb településen az elöregedés, a fiatalok elvándorlása és a helyi gazdasági lehetőségek beszűkülése tovább nehezíti az alkalmazkodást.
A mezőgazdaság jövője is veszélyben van
A Homokhátság gazdasági helyzetének értékelésekor elsősorban Bács-Kiskun megye adataiból indulhatunk ki, bár a megye egészének gazdasága természetesen nem azonos a Homokhátságéval.
Bács-Kiskun az ország jelentős gazdasági térsége. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2024-ben a megye bruttó hazai terméke meghaladta a háromezer milliárd forintot, ami az országos GDP mintegy négy százalékát jelentette.
Gazdaságának fontos szereplője a járműipar, az építőipar, a kereskedelem és az élelmiszeripar. A mezőgazdaság jelentősége azonban jóval túlmutat azon, amit a GDP-hez történő közvetlen hozzájárulása mutat.
A térség hagyományosan fontos gabona-, zöldség- és gyümölcstermelő terület. Jelentős a szőlőtermesztés, valamint az állattenyésztés szerepe is. Az itt előállított termékek nemcsak a helyi gazdaságot erősítik, hanem a hazai élelmiszer-ellátásban és a külkereskedelemben is szerepet játszanak.
A klímaváltozás azonban alapjaiban módosítja a termelési feltételeket.
A csapadék egyenetlen eloszlása, a hosszabb száraz időszakok, a magasabb hőmérséklet és a talaj nedvességtartalmának csökkenése egyre nagyobb kockázatot jelent a gazdálkodóknak.
Különösen érzékeny növény a kukorica, amelynek terméshozamát a nyári vízhiány és hőstressz rendkívüli mértékben befolyásolhatja. A búza általában jobban képes alkalmazkodni bizonyos időjárási szélsőségekhez, de a tartós aszály annak termésbiztonságát is veszélyezteti.
A terméseredmények éves ingadozásából nem lehet egyszerűen, önmagában a klímaváltozás hosszú távú hatására következtetni, hiszen a termesztéstechnológia, a vetésterület és az adott év időjárása egyaránt befolyásolja a hozamokat. A gazdálkodók szempontjából azonban az a meghatározó, hogy a szélsőséges időjárás miatt egyre nehezebbé válhat az előre tervezhető, jövedelmező termelés.
A gyümölcstermesztés helyzete sem kedvezőbb.
A kajszi-, őszibarack-, meggy- és szilvaültetvényeket egyszerre veszélyeztetheti a vízhiány, a hőstressz, a tavaszi fagykár és a növénybetegségek terjedése. A tartósan legyengült gyümölcsfák kevésbé képesek ellenállni az újabb környezeti terheléseknek, miközben egy ültetvény megújítása jelentős tőkét és többéves előkészületet igényel.
A gazdálkodó tehát nem pusztán egy rossz termésű évet kockáztat. Előfordulhat, hogy egy egész ültetvény jövője kerül veszélybe.
Nemcsak a termőföld, a természet is szomjazik
A vízhiány következményei nem korlátozódnak a mezőgazdaságra. A Homokhátság természetes élőhelyei ugyancsak súlyos veszélyben vannak.
A térségre egykor jellemző időszakos vizes élőhelyek, szikes tavak és nedves gyepek jelentős részének vízellátása bizonytalanná vált. Egyes területeken a tartós kiszáradás miatt megváltozott a növényzet összetétele, és beszűkültek a vizes élőhelyekhez kötődő állatfajok életfeltételei.
Különösen érzékenyek erre a változásra azok a madárfajok, amelyek táplálkozásukhoz vagy fészkelésükhöz sekély vízborítású területeket igényelnek. Ilyen például a gulipán és a gólyatöcs.
A kedvezőtlen folyamatok ugyanakkor nem minden esetben visszafordíthatatlanok.
Erre szolgáltatnak biztató példát a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságának vízvisszatartási és élőhely-helyreállítási beavatkozásai.
A Baksi-pusztán a Dong-éri vízrendszer felhasználásával végrehajtott vízpótlásnak köszönhetően a 2024-es szakmai beszámoló szerint a vízpótlással érintett terület már elérte a 200 hektárt. A víz megjelenésével a vizes élőhelyekhez kötődő madárvilág is látványosan gyarapodott.
A felső-kiskunsági gyepeken egyszerűbb beavatkozásokkal, kisebb földgátakkal és homokzsákok alkalmazásával is igyekeztek akadályozni a csapadékvíz gyors elfolyását.
Ezek az eredmények fontos tanulsággal szolgálnak. A táj vízháztartásának javításához nem mindig kizárólag hatalmas műszaki beruházásokra van szükség. Sok esetben már a rendelkezésre álló víz helyben tartása is számottevő ökológiai eredményt hozhat.
Természetesen az ilyen helyi megoldások önmagukban nem elegendők a teljes Homokhátság vízhiányának felszámolására. Arra azonban alkalmasak, hogy megmutassák: a megfelelően megtervezett beavatkozások valódi eredményeket érhetnek el.
A vízhiány nemzetgazdasági kérdés
A Homokhátság problémáját nem lehet kizárólag természetvédelmi vagy mezőgazdasági kérdésként kezelni.
Magyarország ivóvízellátása döntően felszín alatti vízkészletekre támaszkodik. Ezért a felszín alatti vizek mennyiségi és minőségi védelme országos jelentőségű feladat.
Fontos ugyanakkor különbséget tenni a sekélyebb talajvíz és a mélyebb, ivóvízellátásra is használt rétegvizek között. A kettő kapcsolata területenként eltérő, ezért a talajvízszint csökkenéséből nem következik automatikusan az ivóvízbázisok közvetlen kimerülése.
A térség hosszú távú vízbiztonsága azonban kétségtelenül összefügg a felszín alatti vízkészletekkel való fenntartható gazdálkodással.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2025-ös adatai is azt mutatták, hogy a Duna–Tisza közi hátság egyes részein a talajvízszint több mint két méterrel elmaradt az 1991 és 2020 közötti időszak megfelelő havi átlagától.
Ez már nem pusztán egy-egy mezőgazdasági üzem problémája, hanem egy egész térség fenntartható fejlődésének kérdése.
A kedvezőtlen vízgazdálkodási helyzet ráadásul más gazdasági nehézségekkel is összekapcsolódik.
A mezőgazdasági termelők jelentős része kiszolgáltatott a felvásárlóknak, a feldolgozóipari kapacitásoknak és az értékesítési láncoknak. A termék végső fogyasztói árából a termelőhöz jutó hányad termékenként és értékesítési csatornánként eltérő, ám az egyértelmű, hogy a feldolgozás és a kereskedelem hozzáadott értékének jelentős része nem feltétlenül a termelés helyén keletkezik.
Ha a vidéki gazdaságot erősíteni akarjuk, akkor nem elegendő a mezőgazdasági termelés mennyiségével foglalkozni. Fejleszteni kell a helyi feldolgozást, a termelői együttműködéseket és a piacra jutás lehetőségeit is.
A hazai termelők versenyképességének javítása és a magyar élelmiszerek belföldi piaci jelenlétének erősítése fontos gazdaságpolitikai cél lehet, de csak akkor lehet tartósan sikeres, ha megfelelő minőséggel, hatékonysággal és kiszámítható termelési feltételekkel párosul.
Márpedig a kiszámítható termelés egyik alapfeltétele a víz.
Ötven év tervezés – mikor következik a megvalósítás?
A Homokhátság vízügyi problémái nem az elmúlt néhány évben jelentkeztek először.
A talajvízszint süllyedése már a múlt század második felében megfigyelhető volt, az 1980-as és 1990-es években pedig egyre nagyobb figyelmet kapott a szakmai és a politikai közbeszédben.
Azóta számos tanulmány, fejlesztési elképzelés, országgyűlési és kormányzati döntés foglalkozott a térség helyzetével.
A korai intézkedések között említhető az 105/1995. (XI. 1.) OGY határozat. A későbbi programok ugyancsak felismerték, hogy a vízgazdálkodási beavatkozásoknak együtt kell járniuk a mezőgazdasági szerkezet átalakításával, a környezettudatos gazdálkodás ösztönzésével és a helyi jövedelemtermelő képesség javításával.
A probléma tehát hosszú ideje ismert, ahogyan a lehetséges megoldási irányok jelentős része is.
A legújabb fontos kormányzati döntés a 1265/2026. (VIII. 25.) Korm. határozat, amellyel a kormány elfogadta a Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Tervet.
A dokumentum lényeges szemléletváltást irányoz elő. A víz gyors elvezetése helyett a természetes vízmegtartás, a vízkészletek fenntartható használata és a vízgyűjtő szintű tervezés kerül előtérbe.
A határozat konkrét feladatokat és határidőket is meghatároz. Szerepel benne a vízhasználatok szabályozásának felülvizsgálata, a természetalapú megoldások beépítése a tervezésbe, a vízgazdálkodási és aszálykezelési tervek összehangolása, valamint a szükséges finanszírozási feltételek kidolgozása.
Különösen figyelemre méltó, hogy az intézkedési terv maga is elismeri: a vízgyűjtő-gazdálkodási tervek végrehajtása korábban hiányos volt, és a vízügyi szabályozás sok tekintetben továbbra is inkább a vizek elvezetését, mint azok helyben tartását támogatta.
Ez fontos felismerés.
A kérdés most az, hogy az új megközelítésből mikor és milyen mértékben lesznek valóban megvalósuló beruházások és mérhető környezeti eredmények.
A Homokhátság vízpótlásának, a természetes vízmegtartásnak és a mezőgazdasági alkalmazkodásnak ugyanis hosszú távú, összehangolt fejlesztési programra van szüksége.
Miért nem sikerült eddig megoldani?
Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a tartós eredmények elmaradásának több lehetséges oka is azonosítható.
Az első a probléma rendszerszintű jellegének késedelmes felismerése. A Homokhátság kiszáradása nem egyszerűen néhány aszályos év következménye. A klímaváltozás mellett a történetileg kialakult vízgazdálkodási gyakorlat, a tájhasználat és a vízkészletek igénybevétele is szerepet játszik benne.
A második az ágazatok közötti együttműködés nehézsége. A vízügy, a mezőgazdaság, a természetvédelem, a településfejlesztés és a gazdaságpolitika céljait egyetlen térségi rendszerként kellene kezelni. Az egyes területeken külön-külön meghozott döntések nem feltétlenül eredményeznek működőképes, átfogó megoldást.
A harmadik a hosszú távú finanszírozás és a következetes megvalósítás kérdése.
A Homokhátság állapotának javítása nem egyetlen költségvetési évre szóló feladat. Jelentős beruházásokat, folyamatos fenntartást, monitoringot és több évtizedes alkalmazkodási programot igényelhet.
Mindez nem jelenti azt, hogy az elmúlt időszakban ne történtek volna előrelépések. A megvalósult vízvisszatartási beavatkozások és az előkészített fejlesztések ezt cáfolják.
Azt azonban érdemes feltenni kérdésként, hogy a beavatkozások eddigi léptéke arányban állt-e a probléma súlyosságával.
A hosszú távú eredményességet nem a megszületett határozatok vagy tanulmányok számában kellene mérni, hanem abban, hogy javul-e a térség vízháztartása, stabilabbá válik-e a mezőgazdasági termelés, és sikerül-e megőrizni a természetes élőhelyeket.
A Homokhátság jövője közös felelősség
A Homokhátság története jól mutatja, hogy a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás nem merülhet ki általános célkitűzésekben.
A feladat konkrét: vizet kell megtartani a tájban, javítani kell a talajok vízháztartását, támogatni kell az alkalmazkodni képes mezőgazdaságot, és biztosítani kell, hogy a térség lakossága hosszú távon is megfelelő életfeltételek között élhessen.
Ehhez nemcsak állami beruházások, hanem a helyi közösségek, a gazdálkodók, a kutatóintézetek és a természetvédelmi szervezetek együttműködése is szükséges.
A legfontosabb felismerés talán az, hogy a vízre nem elsősorban elvezetendő problémaként, hanem megőrzendő erőforrásként kell tekinteni.
A 2026-ban elfogadott intézkedési terv ebbe az irányba mutat. A következő évek azonban megmutatják majd, hogy sikerül-e a szemléletváltást a gyakorlatban is érvényesíteni.
Ötven év tapasztalata után aligha elegendő újabb terveket készíteni. Most már olyan eredményekre van szükség, amelyek nemcsak a kormányzati dokumentumokban, hanem a Homokhátság földjein, vízkészleteiben és az ott élők mindennapjaiban is érzékelhetők.
Mert egy ország számára nem lehet közömbös, ha saját területének jelentős része fokozatosan elveszíti a vizét – és vele együtt gazdasági és természeti értékeinek egy részét is.
A szerző mérnök-közgazdász.
A következő részben a Tisza-vidék és a Dél-Alföld problémáit tekintjük át, majd az alkalmazkodás lehetséges megoldásait vizsgáljuk meg.
