A klímaváltozás a világban és hazánkban is területileg nagyon egyenlőtlenül jelentkezik. Az OECD Global Drought Outlook 2025 kiadványa szerint a Föld bizonyos területein például Észak-Mexikóban, az Egyesült Államok és Oroszország középső területein, Indonéziában az aszályok száma és intenzitása csökkent, míg más földrajzi térségekben különösen Nyugat- és Közép Európában, az Egyesült Államok nyugati részén, Közép-Ázsiában, Brazíliában erőteljesen növekedett a 2000-2020-as időszakban az 1950-2000-res időszakhoz képest.
A növekedés és csökkenés azonban nem egyenlíti ki egymást. A világ szárazföldjeinek mintegy 40 százalékán egyszerre nőtt az aszályok átlagos gyakorisága és intenzitása a két vizsgált időszak között. E mellett egy másik figyelemreméltó adat, hogy 1980–2023 között a világ talajainak 37 százalékán szignifikáns (jól érzékelhető, azonosítható) kiszáradási trendet találtak, míg kevesebb, mint 6 százalékán szignifikáns nedvesedést.
De nem csak az aszály, hanem a földek degradálódása (romló minősége) is egyre növekvő problémát okoz. Degradáció alatt általában hat tényezőt említenek (1) a vízerózió – a termőréteg lemosódása, (2) szélerózió, defláció – különösen száraz, homokos területeken, (3) szervesanyag- és talajszén-vesztés, (4) szikesedés/sófelhalmozódás, gyakran helytelen öntözéssel összefüggésben, (5) tömörödés és szerkezetromlás, például nehéz gépek hatására és (6) biológiai degradáció, vagyis a talajélet és biodiverzitás csökkenése. A legfrissebb, 2025-ös FAO-összesítés szerint globálisan több mint 1,6 milliárd hektár földterület degradálódott a világ szárazföldi területének több mint 10 százaléka, és ennek több mint 60 százaléka mezőgazdasági terület – szántó vagy legelő.
Ráadásul a degradáció és az aszály között pozitív visszacsatolás van. Az aszály hatására csökken a növényborítás, emiatt nő az erózió és csökken a talaj szervesanyag tartalma és végül romlik a talaj víztartó képessége. A romló víztartóképesség miatt még ugyanazon csapadék mellett is kevesebb vizet tud felvenni a talaj (a többi elfolyik) és a következő aszály még nagyobb károkat okoz. De, míg a csapadékhiányt nem tudjuk megszüntetni, számottevő lehetőségünk van a talaj állapotának befolyásolásában. Megfelelő agrotechnikával, a talaj fedettségének növelésével a tömörödés és az erózió mérséklésével, valamint a víz talajban történő visszatartásával – a talajdegradáció lassítható vagy megállítható.
Ha most konkrétan Magyarország különböző tájait tekintjük át a klímaváltozás hatása és a helyi adottságok szempontjából, nagyjából tíz sajátos jelleggel bíró területet lehet kiemelni. Ezek közül az egyik a városi területek, különösen Budapest és az alföldi nagyvárosok, ahol városi hőszigetek alakulhatnak ki és időnként a heves csapadék, a villámárvizek okoznak gondot. A többi kilenc természeti táj, folyókhoz, hegyvidékekhez kapcsolódik, amelyek közül most hármat emelünk ki, mind a három tulajdonképpen a Nagy Alföldhöz és a Tiszához kapcsolódik, amely területeket leginkább sújtja a klímaváltozás, ezek: a Homokhátság, a Tisza völgye és a Dél-Alföld.
A Homokhátság Magyarország talán legjellegzetesebb tartós vízhiányos térsége. Sajátossága, hogy a Duna és a Tisza között fekvő hátság magasabb részeire a két nagy folyó vize természetes úton nem jut el, miközben a terület jelentős részét jó vízáteresztő képességű homoktalajok borítják. A lehulló csapadékból származó víz ezért részben gyorsan beszivárog, részben elpárolog, a felső talajréteg pedig gyorsan kiszáradhat. A probléma már évtizedekkel ezelőtt nyilvánvaló volt, már a rendszerváltás idején szakmai és társadalmi viták középpontjába került a talajvízszint jelentős süllyedése, amelyet már akkor a térség fejlődése tekintetében az egyik legsúlyosabb akadálynak tekintettek.
Az azóta eltelt időben a klímaváltozás ezt a már korábban kialakult vízháztartási problémát tovább súlyosbította. A magasabb hőmérséklet növeli a potenciális párolgást, a hosszabb csapadékmentes időszakok pedig csökkentik a talaj nedvességét és a felszín alatti készletek utánpótlását. A talajvíz süllyedése következtében egyre több helyen megszűnik a növényzet kapcsolata a talajvízzel; sekély tavak, vizes élőhelyek és nedves rétek száradhatnak ki. A mezőgazdasági következményekhez hozzátartozik az aszálykár, a termésingadozás és a növekvő öntözési igény. A homoktalajokon ehhez defláció, vagyis szélerózió is társulhat, különösen akkor, ha a talaj fedetlen. Így a vízhiány és a talajdegradáció egymást erősítő folyamattá válhat.
A térség vízmérlege tartósan kedvezőtlen, a talajvízkészlet utánpótlása elégtelen, és a melegedés növekvő párolgási igénye tovább súlyosítja ezt a helyzetet.
A Tisza-völgy problémája alapvetően különbözik a Homokhátságétól. Ez egy rendkívül lapos, mély fekvésű alföldi terület, amelyet történelmileg a Tisza árvizei és kiterjedt árterei alakítottak. A 19. századi folyószabályozás és ármentesítés után hatalmas területek váltak mezőgazdaságilag művelhetővé, ugyanakkor a táj természetes vízjárása alapvetően megváltozott. Ennek következtében ugyanazon táj egyik időszakban belvízzel vagy árvízzel küzdhet, néhány hónappal később pedig súlyos aszály sújtja. A kötöttebb talajokon a téli-tavaszi csapadék vagy magas talajvíz belvizet okozhat, míg a nyári nagy párolgás és tartós csapadékhiány erős talajnedvesség-hiányhoz vezethet.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2026-os adatai jól mutatják a probléma nagyságrendjét: az előző öt év halmozott csapadékhiánya országosan április végére 462 mm volt, de a Tisza-völgy egyes térségeiben meghaladta a 900 mm-t; az Alföld jelentős részén a talajvíz 1–2 méterrel volt a 30 éves átlag alatt.
A Tisza-völgy esetében nem csak az éves csapadékmennyiség változása a döntő, hanem annak időbeli eloszlása is, ami meglehetősen szélsőséges, valamint a hőmérséklet és a párolgás növekedése, és az, hogy a táj mennyi vizet képes megőrizni. A mezőgazdaság szempontjából mindez nagyobb termésingadozást, gyakoribb talajnedvesség-hiányt okoz, ugyanakkor továbbra is fennáll a belvízkockázat veszélye.
A Dél-Alföld problémájának középpontjában elsősorban a magas hőmérséklet, a nagy párolgási veszteség és a mezőgazdasági vízhiány áll. Bács-Kiskun, Csongrád-Csanád és Békés térségének jelentős része eleve Magyarország legmelegebb és szárazabb területei közé tartozik. A klímaváltozás ezért itt egy már eleve kedvezőtlen vízmérleget ront tovább. A csapadékhiányhoz magas hőmérséklet társul, ami növeli az evapotranszspirációt. Így még változatlan csapadékmennyiség mellett is romolhat a növények vízellátása. Ha ehhez hosszabb csapadékmentes időszak társul, a talaj felső rétege gyorsan elveszítheti növények számára felvehető vízkészletét. Ehhez járul a talajdegradáció. A szervesanyag-vesztés, a szerkezetromlás, a tömörödés, a szélerózió és egyes öntözött területeken a szikesedés tovább csökkentheti a talaj mezőgazdasági értékét és aszálytűrő képességét. Így a Dél-Alföld esetében különösen erős lehet az aszály és a talaj degradáció közötti, a romló viszonyokat erősítő visszacsatolás.
Mint látható a három térség (és a most nem tárgyalt többi is) bár hasonlók abban, hogy vízhiányosak, de hangsúlyban eltérnek a helyi adottságoknak megfelelően.
A Homokhátság fő problémája a tartós vízhiány és talajvízsüllyedés; a Tisza-völgyé a vízbőség és vízhiány időbeli ellentmondása; a Dél-Alföldé pedig a növekvő hő- és aszályterhelés, amely különösen a mezőgazdaságot és a talajokat veszélyezteti.
A továbbiakban az egyes tájakat a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás szempontjából fogjuk vizsgálni.
A szerző mérnök-közgazdász
