A szaktudományok – mint az irodalom, a történelem vagy akár a csillagászat – és a művészetek gyönyörű találkozása mindenkit lázba tud hozni, legyen szó akár felnőttekről vagy gyerekekről – foglalta össze lapunknak pedagógiai tapasztalatait Zombori Ottó csillagász, aki felidézte olvasótábori emlékeit, és elárulta, mi a kedvence a Hungarikum Ligetben.
– Hogyan került kapcsolatba Lezsák Sándorral?
– Nagyon régi keletű az ismeretségünk, még a hőskorszakból, amikor olvasótáborokat szerveztünk. Az emlékeim szerint ezen külön-külön dolgoztunk, Lezsák Sándor Lakiteleken, én pedig Budapesten tettem a dolgomat. Miután rengeteg táborom volt, amelyekről különböző kiadványok is készültek, ennek híre ment. Lezsák Sándorral pedig szót értettünk egyből, és később meghívott, hogy a népfőiskolán tartsak órát a gyerekeknek a csillagászatról, az olvasótáborok szellemiségéhez híven a világra való teljes nyitottsággal. Ekkor találkoztunk először.
– Hogy lett ezekből a táborokból végül Magyar Garabonciás Szövetség?
– A Hazafias Népfront égisze alatt kezdtük el szervezni az olvasótáborokat, a legelsőt ezerkilencszázhetvenkettőben, Felsőtárkányon, és húsz évvel később ugyanitt Dinnyés József volt az, aki a Magyar Garabonciás Szövetség az Olvasótáborokért nevet javasolta. A könyv, az olvasás, a népművelés, a felvilágosítás volt a célunk, és persze diszkréten, magunk között arra is kerestük a választ, hogy mit lehet kezdeni a kultúra egészével. Mi, akik ezt csináltuk, a csoportvezetők a legkülönbözőbb szakterületekről, szerényen csak ősbölényeknek neveztük magunkat.
– Ha jól tudom, szerveztek táborokat Lakiteleken is.
– A rendszerváltozás után három alkalommal is szerveztünk garabonciás tábort Lakiteleken, először ezerkilencszázkilencvenkettőben, majd az ezt követő két évben. Lezsák Sándor és jómagam alá is írtunk egyfajta megnemtámadási egyezményt, amely a népfőiskola és a garabonciás szövetség között jött létre, miután a szövetség irodáját is Lakiteleken helyeztük el. Emlékszem, amikor a zsindelytetős nyári foglalkoztató mögött álló hatalmas kopjafába a gyerekekkel együtt mindenki belerajzolta a saját szimbólumát. Én, azt hiszem, egy csillagot véstem fel. Ez egy gyönyörű emlék. Később többször is elzarándokoltunk ehhez a kopjafához.
– Mi lett a sorsuk ezeknek a táboroknak?
– Később sajnos egyre kevesebb támogatás érkezett, de mi még hosszú időn keresztül dolgoztunk azon, hogy forráshoz jussunk. Éjszakákba nyúlóan néztük át a pályázatokat, hogy folytathassuk őket. Idővel aztán ez is elfáradt persze. Éppen ezért az ottani tapasztalataimat áttelepítettem saját csillagászati, kultúrtörténeti és művelődési táboromba, amelyet változatlanul a garabonciás táborok szellemiségében hirdettem meg.
– Ez mit jelent pontosan?
– Az összefogó erő természetesen a csillagászat volt, de ugyanezzel a szemlélettel mindig volt irodalmár vagy zenész előadó – például Czakó Gábor, Szörényi Levente vagy Budai Ilona –, igazi minőségi, magyar művészek. Mindig azt mondtuk, hogy azért akarjuk átadni ezt az élményt a fiataloknak, hogy kineveljünk egy olyan generációt, amelynek tagjai aztán folytatják ezt a hagyományt. Hogy legyen valaki, aki az én gyermekeimnek is megszervezi ezeket a táborokat. A közös éneklések, előadások hihetetlen módon összekovácsolták a közösséget. Az az érzésem, hogy ma már senki nem csinálja ezt ilyen minőségben. Azok verhetetlen évek voltak.
– Mi a pályafutásának a legfontosabb tapasztalata?
– Egymástól rengeteget tanultunk, mi, előadók. A külhoni területeket járva döbbentem rá arra, hogy a szaktudományok – mint az irodalom, a történelem vagy akár a csillagászat – és a művészetek gyönyörű találkozása mindenkit lázba tud hozni. Ha jó habitusú, karizmatikus emberek tanítanak, elszántan és emberséggel, mindig lesz rá közönség, függetlenül attól, hogy gyermekekről vagy felnőttekről van szó. Őszintén hiszem, hogy ez a szemlélet piacképes áru a mai napig.
– Mit gondol a Hungarikum Liget fejlesztéseiről?
– Rendkívül örömmel töltött el az egész létesítmény fejlődése, annak az elképzelésnek megfelelően, ahogy mi azt évekkel ezelőtt is gondoltuk. Ez egyfajta visszatérés a gyökereinkhez, hiszen Lakiteleken körbevesz minket a magyar kultúra mindenféle lehetősége. A lovardától kezdve a Bibliaházon át egészen a pálinkagyűjteményig. De említhetném a Géniuszok útja című kiállítást is, ahol világhírű, nagy emberek, Nobel-díjas magyarok jelennek meg, köztük a Fasori Gimnázium egykori növendékei is, ami az intézmény tanáraként értelemszerűen büszkeséggel tölt el. A kultúrák-, szakmák- és vallásokfelettiséget érzem, valahányszor ott járok Lakiteleken. A magyar nyelvterület gyönyörű szimbóluma a Hungarikum Liget.
– Mi a személyes kedvence?
– Engem érthetően főként a csillagászati része tölt el a legnagyobb boldogsággal. Korábban én vetettem fel, hogy csináljuk egy planetáriumot, hiszen a budapesti évek óta romokban hever. Abban, hogy egy busznyi közönség esős időben is beülhet egy helyre, és úgy nézheti a csillagos eget, mintha derült idő lenne, van valami kimondhatatlan szépség.
– Mit szólt hozzá, hogy egy termet is elneveztek önről?
– Nem hittem el, amíg nem láthattam a saját szememmel. Ritkán borzongok meg, de a Zombori Terem láttán földbe gyökerezett a lábam.
Zombori Ottó (1945) csillagász, pedagógus.
Tanári diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakán szerzett 1968-ban.
Kulin György hívására 1972-től az Uránia Csillagda tudományos munkatársa, később igazgatója egészen nyugdíjazásáig. A Magyar Garabonciás Szövetség tiszteletbeli elnöke.
