Egy könyvterjesztő ügynök elbeszélése)
1884
Az ős koronázó város kitett magáért.
Megünnepelte Jókait úgy, hogy Kassa se jobban.
Még most is visszhangoznak tán az öreg falak a lelkesedéstől, mikor ezeket a sorokat írom. Sohase láttam ilyen szeretetet, ilyen örömet.
Még fülembe cseng a fogadási beszédből az a passzus: „hogyha az uralkodó ház egy tagja jött volna városunkba, akkor se éreznők magunkat jobban megtisztelve”.
Még látom lobogni a zászlókat, hallom a Zichy Jenő kocsisának ostorpattogtatását, fölharsan a viharos éljen, a Jókai-láz árja végigbizsereg ereimen, de csak mint álom, mert haj…, de ne rohanjunk ajtóstul a házba. Kezdjük az elején.
Azzal a vonattal, amellyel Jókai utazott Székesfehérvárra, én is odatartottam. Jókai az első osztályon ment, én a harmadikon, s velem volt egy nagy fekete láda teliden-tele Jókai legújabb regényfüzeteivel, a „Lőcsei fehér asszony”-nyal.
– Nagy kincset viszek magammal – gondoltam, s bizonyos önérzettel tekinték harmadik osztályú útitársaimra.
Az utazók közt hirtelen elterjedt az állomásokon, hogy a híres ember is ott van az egyik sárga kupéban.
„Bolondok vagytok. Az igazi Jókai itt van az én ládámban!”
Mikor végignéztem a nagyszerű fogadtatást, szomorúan sóhajtottam fel, hogy micsoda ostoba ember vagyok én, amiért még egy másik ládát nem hoztam.
Levett föveggel üdvözölték a nagy írót, s a tolongásban alig lehetett mozdulni. Engem fellöktek ott vagy hatan, az egyik pláne rám rivallt:
– Hordja el magát ezzel a nyomorult ládával. Mit áll itt az útban?
Micsoda? Nyomorult ládának meritek ezt nevezni? Oh, ha tudnátok, mi van benne. A „Lőcsei fehér asszony” van benne.
Ki akartam ezt kiáltani, de senki sem hallgatott rám.
Majd holnap… elmélkedém villogó szemekkel – holnap lesz a napja.
Ma csak hadd hordja tenyerén Jókait mindenki, holnap majd én viszem el őt mindenkihez a hónom alatt.
Úgy is volt.
Már kora reggel talpon voltam, hogy a nagy aratáshoz fogjak, tudom lesz lótás-futás egész estig, nem győzök új könyvekért hazafutkosni, ha az egyik „vitelt” szétkapkodják.
Bementem az utcában a legjobb kinézésű házba.
– Mi tetszik? – kérdé a házúr, amint elém jött.
– A Jókai „Lőcsei fehér asszony”-át hozom. Egy füzet huszonöt krajcár.
– Ej, hagyjon nekem békét, elég fehér asszony nekem a saját feleségem. Egy verdung púdert ken fel magára naponkint. Nem veszek könyvet.
Benéztem a szomszéd házba.
Ott is a háziúr fogadott. Visszaemlékeztem rá a tegnapi ünnepélyről, ő ordította azokat a lelkes éljeneket a legvastagabban. No, ez már csak megveszi a Jókai könyvét.
– Sajnálom, barátom, de nem veszem meg a könyvet. Minek olvasnám én Jókait, mikor személyesen beszélgettem vele tegnap is.
Bementem a harmadik házba.
– Én egyfolytában szeretem olvasni a könyveket – mondá a bájos háziasszony. – Füzetes dolgot, amelynek a folytatására várni kell, sohasem veszek.
Búsan ballagtam ki a városház előtti térre. Hiszen ez elátkozott utca volt.
Egy nagy sárga házba tartottam.
– Kolportőr vagyok.
– Igen? Mit árul?
– Könyveket. Jókai legújabb regényeit.
– Már olvastam – németül a Pester Lloydból. Nem kell. Ha én valami könyvet elolvasok, nem veszem meg többé.
Ennek legalább igaza volt.
Most az ötödik helyen próbáltam szerencsét. Azt mondták a városban, hogy az illető úrnak bibliotékája van s nagy könyvgyűjtő.
Menjünk tehát a könyvgyűjtőhöz.
Amint elmondtam neki, mit árulok, így szólt:
– Én csak az olyan könyvet veszem meg, amelyet már előbb átolvastam, és ha megtetszik, elteszem a könyvtáramba. Vakon nem adok helyet polcaimon egyetlen könyvnek sem, mert én rendkívül válogatós vagyok.
Kétségbeesve ődöngtem ki az ajtón, s a szomszéd házban tettem kísérletet.
– Jókai-könyv? – förmedt rám a ház lakója. – Én katolikus ember vagyok. Menjen ön a Jókai könyveivel a kálvinistákhoz!
A véletlen úgy akarta, hogy a következő házban kálvinista ember lakott.
Éppen a Jókai-bankettre készült, a tükör előtt állt, fésülködött, miközben egy fehér lapról hangos mormogással olvasott valamit.
– Mit akar? – förmedt rám haragosan.
– Jókai egy regényét árulom. Tessék az első füzetet megtartani.
– Hagyjon nekem békét az ilyenekkel. Nem látja, hogy dolgom van? A tósztomat tanulom. Menjen útjára.
És távozóban csakugyan kihangzott; hallottam, amint deklamálva tanulta bent az elmondandó tósztját:
„Te, ki betöltöd neved fényével a félvilágot, s ki betöltöd szíved melegével mindnyájunk szívét… ezer meg ezer világot…”
Többet nem hallottam a tósztból – hanem elhiszem, hogy szép lehetett.
Jókai ott maradt még, de én aznap hazautaztam, s a nagy fekete láda tartalma is velem jött.
A vasúti indóháznál örömteljesen beszélgettek az emberek a világhírű vendégről. Derék nemes magyarok úgy el tudtak vele dicsekedni:
„Engem megszólított.” „Nekem ezt mondta – nekem pedig azt.” „Énvelem kezet szorított, nem adnám ezer forintért.”
„Hanem szívesen is fogadtuk, atyafiak. Én magam kilenc zászlót csináltattam, de nem sajnálom.”
Oda fordultam ama hang felé, amelyik a kilenc zászlót csináltatta.
Hát azok közül való volt, aki délelőtt a füzetért sokallt huszonöt krajcárt adni.
Vége
