(2.)
A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Úgy nézett ki a Palyus sírja, mint egy újdonatúj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább
daru-vászonból: ez bizonyosan az ingváll.
Öregbíró uram csurgóra vágta fején a kalapot és így szólt: (Beh lestük is mindnyájan a mondását.)
– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Budán se esett az éjjel.
– Mégis, mit szól hozzá kigyelmed? – kérdék a tanácsbeliek.
– Szólni szólnék én – mondja az öregbíró –, csak egy nagy baj ne volna…
– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?
– Az ittengát [!] a baj, hogy ez a hely, ahun állunk s ahun ez a lucifernátus eset történt, nagyon közel van a faluhoz s nincs elég közel a határhoz; mert ha ez a hely, ahun ez a lucifernátus dolog mívelődék vala, közelebb volna a határhoz, azt cselekednénk, hogy od’ajándékoznók a falu határát egész idáig a kiscsollóiaknak, s akkor a kiscsollói bíró uram őkegyelmének fájna a feje s nem a mienk afölött, hogy mi légyen itt a cseleködés. Így azonban oda nem adhatjuk a határt, mert nekünk semmi sem marad.
E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldetik a kisbíró főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.
Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyűltek a felső vég összes öregasszonyai s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll ujjának gallérján lévő hímzésről, hogy az az ingváll senki másé, mint – uram bocsáss – a Galandáné asszonyomé.
– Meg kell égetni! Nyársba kell húzni a ráncos vén boszorkányt!
– kiálták mindenfelül, csak én magam ráztam a fejemet, aki színről színre láttam, hogy az egy gyönyörű leány volt, akit a kutyák a múlt éjjel szétszaggattak.
– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.
– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom… vagy micsoda?
S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.
Igen sajnálom, hogy szűk terem nem engedi elég körülményesen időzni e tárgynál úgy, amint szeretném, s úgy, amint illenék egy ilyen világfontosságú dologról, mellyel egyszerre halomra döntöm a tudomány azon tanait, mintha boszorkányok nem volnának.
Több száz emberre szaporodott a menet, míg Galandánéhoz értünk. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétveré vala a csőcseléket, s csupán a hivatalbeli perszónák s én lettem beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.
A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva.
Befogott orral, lassan lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, s főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt – s csak azután bátorkodtunk be.
Ott feküdt tarka ágyában lihegve a vén banya, a fején jégborogatás. Utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e szörnyetegnek.
– Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy a boszorkányt magára haragítsa.
– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel. Nézzétek a testemet!
S ezzel föltakará a dunyha csücskét, s ott volt mellén a nagy seb s combjain az ebharapások nyomai. Kidudorodó csontok kék mezőben – mint valami heraldikus mondaná.
– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis dolgom volt az éjjel…
S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.
– Már bizonyos, hogy ő a boszorkány! – súgá lassan felém Buga Istók uram.
– Nem ő! Dehogy ő – súgtam vissza. – Oh, a boszorkány egy nagyon szép leány volt… Mintha most is látnám…
Csontos, bepólyázott kezét kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:
– Ej, ej, úrficska! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, úrficska, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…
Öregbíró uram megdöfte a törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte a tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.
De én még a konyhába is utánam hallottam…
„Ej, ej, vigyázzon, úrficska!”…
Hanem az igaz, hogy vigyázok is.
Vége
