Luca

A palóc nép babonás. Szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet; szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csudálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam a dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne.

A tudomány világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el. Tisztán, világosan emlékszem mindenre; egyszer már igen közel voltam az ördöghöz, csak egy fal választott el tőle, máskor pedig láttam, amint egy boszorkányt kutyák téptek szét a temetőben.

Egy jóravaló kocsisa volt az apámnak: Palyus volt a neve.

Akkoriban még a magyar ember maga bíráskodott a cselédei fölött. A Palyus valami apró vétséget követett el. Apám bezáratta 24 órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, ahol egész nyugodtan töltötte az éjt, amint azt várni is lehetett egy olyan makacs, erős férfitől, mint aminő Palyus volt, ki katona korában szisszenés nélkül állotta ki az ötvenet, s holmi nyolc napi arestumot legföljebb pihenő órának nézett.

Az éjt nyugodtan állotta ki, reggel az én jelenlétemben ételt vitt neki a szolgáló. Palyus víg volt és fütyürészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt azonban el egy jó óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, s egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából: mintha egy bölönybika bődült volna el.

– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!

Semmit sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágódott a szemem közé s kénkőgőz tódult kifelé. Odabenn pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló sziszegés vegyült olykor a zsivajba.

Valami ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondva neki, hogy a Palyussal történik valami.

– Bolond vagy, fiam! Benneteket ijesztget a vén imposztor. Nincs annak annyi baja sem, mint a nagyujjamnak.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, fölnyittatá a kamara-ajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az sápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagulta volna a börtön penészét.

– Késő! – hörgé –, már késő van.

– Mi van késő, te vén szamár, te?

– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek – lihegé és a fogai összevacogtak.

– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, hiszen írni se tud kend!

– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – s ezzel fölgyűrte durva ingeujját s egy kis léket mutatott balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.

– Aztán mit írtál alá, te krokodilus? – kérdé apám jóízűen nevetve.

– Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról… Csak egyetlenegy esztendőt engedett.

Mélyen az emlékembe vésődött ez a jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, egyedül én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komorabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt a templomba, s napközben sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!

Egy év múlva, egy viharos reggelen, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a fölső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak csinos [!] két sarka hol-hol összeütődött, mintha a bokázót csinálná szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit olyan becsülettel beváltott.
Vissza lett idézve minden szava, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra vonatkozó megjegyzése.

Ez a Galandáné pedig egy ismeretes öreg asszony Szklabonya nevű faluban, ahol ez a dolog történt, s még harmadéve, mikor ott jártam, élt. Már régtől fogva boszorkány hírében állott a köznép előtt; a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha súlyos beteg lett valaki, az bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül; ha a tiszteletes úrnak gyomorgörcse lett és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég verte el, azt is mind Galandáné okozta.

Ez a Galandáné „mosott” a szegény Palyusra. Ez a szó: „mosott”, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy „viszony”. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene. Az kísérő árnyéka, az becsüli meg, míg él, az siratja meg, ha meghal. Az egy házasság, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A Galandáné kísérte ki a temető-árokba, ahova a szegény Palyust temették.

Ez úgy ősz elején történt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld beborítva, mint ahogy a poeták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zúz­marás gallyai ropogtak, mint a csontok.

Aki valamikor Szklabonyán járt, annak bizonyára föltűnt azon excentrikus ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néztek. Anyám építette azt oda. Valakije volt ott a temetőben, akihez közel szeretett lenni mindég. Ebben a házban születtem. A temető volt amit szemeim legelőször megpillantottak s a temetőben folytak a gyermekjátékaim: talán azért lett belőlem olyan nagyon szomorú ember.

Valóban kemény hideggel köszöntött be a Luca napja, ez a nevezetes nap, melyhez annyi sok magyar szokás fűződik.
A juhászbojtárok ma fogtak hozzá a Lucaszék faragásához, melyen karácsony estéig mindennap dolgozni kell valamit, ha a jövendőbelijét akarja meglátni az ember.

A kocsisok pediglen fokhagymával akkora kereszteket pingáltak az istállóajtókra a gonosz boszorkányok hatása ellen, hogy két Ferenc József-kereszt is kitelnék egyből-egyből.

Estére vendégünk jött, a derék Dessewffy Pálné, kis, négyesztendős leánykájával.

A kis Pannika (tegnapelőtt volt benn a neve a fővárosi lapokban valami báli szépek között) megfázhatott időközben, úgyhogy édesanyja, mikor már mi mindnyájan lefeküdtünk is, aggódva virrasztott az ágyánál.

Éjfél táján azonban egyszerre mindnyájunkat fölrázott a Dessewffyné sikoltása.

Apám, anyám meg én, aki már nagyobbacska fiú voltam, a szobába siettünk azon hitben, hogy tán a kis Pannika halt meg.

A szép asszony egészen ki volt a képiből kelve és izgatottan figyelmeztetett a kívül történőkre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, vijjogás, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon.

A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek. Nyugalom ült a halottak földjén. Csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb azonban, a temető legszélén, ahol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott hosszú fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Rettenetes ütközet volt ez.

A szép leány márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjáról az ing letépve, s délceg testéről cafrangokban lógott a ruha.

A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyerével fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan ordítva ugrottak szét, hogy csakhamar új düh­vel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Miután mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.

Elöl a bíró őkigyelme (akit már megírtam az „Igazi humoristák”-ban) ballagott, utána Buga Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, aki váltig állította, hogy boszorkányok nincsenek a világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

Folytatjuk