(4.)
Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a tűzmester?
– No, hát az, aki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs – magyarázá Kondor uram.
– Jaj, csak meg ne rontaná az a fiú a mellét azzal a nagy trombitával.
Merthogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia éppenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna, hogy az ő fia ágyúk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még csak keserves világ!
Utoljára mindent megszokik az ember, még a háborút is.
Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, búcsút vettek családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.
Lassanként még Daczosné asszonyom is hozzászokott a háborúhoz. Egészen rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás kalappal lássa végiglovagolni az utcán, mint debreceni lovas nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móccal; koplalt szász vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt; segített városokat felgyújtani, s aludt aztán a leégett romok között; teleszedte kalapját golyóbissal, amit mind rálövöldöztek el, s eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.
És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint amiknél semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap Sárikával együtt; ez volt akkor a legáltalánosabb asszonyi mulatság.
Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán hoztak róla. Nemigen volt postajárás. Debrecenben magyar kormány székelt, de a Tiszántúl cifra világ volt; mindenfelé portyáztak, verekedtek. Hanem aztán ha egyegy futár a felső táborból odavetődött, az nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől, ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.
Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból egyszerre olyan katona váljék, mégpedig tüzér. Több csatában kitüntette magát, már hadnagyi rangot is kapott, mégpedig érdeme után, nem barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál föld alatti úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyústól, seregestől? hogyan vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le – egy hajszál híján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarcali kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyúit, miket már majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos szekerébe.
Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna el egy év alatt, mint amennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt vett mint katona.
És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya és leendő ipja.
Kondor uramnak különösen azt tetszett leginkább az egész állapotban, hogy a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes aszszony. Most minden ember „polgártárs”, „polgárnő”, nincsenek többé címek. Nem is lesznek ezután. Minden ember azzá lesz, amivé maga tudta magát megtenni. Az ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem foszthatja meg többé.
Lehetett-e más hitben valaki?
Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. Tüzér főhadnagy! Ezt már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt is megtudták, hogy írt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a puskába fojtást.
Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délceg egyenruhában. Valami debreceni diák, ki rajzolni tudott, s most vele együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá; hanem azért Sárika mégis üveg alá tette, és koszorút kötött rá örökzöldből.
Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást.
Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.
A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól Debrecennek. Hanem hát ágyúval kellett maga előtt tisztogatni az utat, s nagyon sok útonállóval volt dolga.
Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok Debrecen főutcáin; aki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a muszkának ágyúval; őneki meg a muszkák.
Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kívánhat magának az olyan ember, aki a hátán viszi a borjút meg a puskát meg hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg voltak főve ebben a pogány melegben, mégiscsak megálltak, szembefordultak, és harcoltak az ellenséggel.
A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony, leány: azt hitték, az ő ágyúi jőnek.
Egyszerre hazaérkezett, mikor éppen nem várták; korán hajnalban, trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.
Pedig ezúttal nem volt valami nagyon csinos alakja.
Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna-piros zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az atillának a színe alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helyt le volt szakadozva róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatatlanul ki volt szakadva, lábaira hosszú, combig érő lovagcsizmák voltak húzva, azok is végig sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még azt a sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az izzadságtól nem volt színe; s arca fekete volt a napsütéstől és a portól, mint a sátoros cigányé.
Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arc és dolmány, ott ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arcon a büszke öntudat és szeretet mosolygása.
E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult, átölelte két karjával, megcsókolta poros arcát, és sírt, mint a zápor.
– Isten áldjon, Sárikám lelkem – szólt a hadfi gyöngéden –, ne érj most hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.
Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese arcát, nem csókolná-e meg azt a földet?
– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így, mert a szíve megszakadna érted. Jer, öltözzél át; ő még alszik, mire fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.
– Bizony, Sárikám lelkem, tíz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott veszett a vadkerti csatában.
– Boldogságos isten!
Azzal Sárika átvezette Lajost hajdani tanulószobájába; hozott neki friss mosdóvizet, tiszta fehérneműt, s aztán magára hagyva, sietett Daczosné asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.
Folytatjuk
