„Ha gazdag lennék!” – hányszor áhítottam,
már kétarasznyi kislegény koromban.
Ha pénzem volna! Tiszt lennék,
bizony, kardom volna, sujtásos zubbonyom…
A tiszti rangot megadták az évek,
de én maradtam templom egerének –
segíts meg, istenem!
Ó, ifjú emlék, szívem altatója!
Ó, zsenge lányka félénk, tiszta csókja!
Mások zsebe a tallértól dagadt,
de én meg mesét tudtam ám, sokat!
A lány beérte ezzel – hát meséltem,
és boldog voltam így, gazdag-szegényen
tudod jól, istenem!
„Ha gazdag, lennék!” – ezt szövöm imámba,
mert hajadon lett az a zsenge lányka,
olyan okos, szép, jó, mint senki sem.
Ó, hogyha tudná, mit rejt a szivem!
A legszebb mesét: ő meg én…
Hiába: magam ítélem ajkam hallgatásra,
te mondtad, istenem.
Ha gazdag lennék – legalább vigaszban,
nem írnék verset, melyben csak panasz van.
Hervadt levélen röpítem felé,
ó, régi lány, a régi szép regét:
az éj majd elnyeli borús mesémet.
Jövőm sötét: nem látlak benne téged.
Áldjon meg százszor az én istenem.
(A szerencsetündér sárcipője című meséből)
