(5.)
Bizony, bizony, azt a napot, ami akkor következett, talán jobb lett volna mindnyájunknak egészen el is aludni.
Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, s átkiáltozta a kerítésen édesapját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsípéssel odabenn, hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.
Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette, és helyreigazította, de azután meg végképp leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.
– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból – dörmögé Kondor uram. – Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.
– Hiszen majd lehet benne része! – nyögdécselé a jó asszony. – Majd estig, meg holnap meg holnapután. Ugye, sokáig maradsz most, kedves, egyetlenegy fiam?
– Egy egész óráig – volt rá az igen komoly felelet.
– Ó, bizony, te tréfálsz! Egy óráig? No. Ugyan ne bolondozzál velünk.
– Egy óráig maradhatok – ismétlé Lajos, s arcán nem látszott semmi tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak, megöleljelek. Aztán mennem kell vissza ágyúimhoz; ott a helyem.
– De biz innen nem eresztünk! – szólt belecsimpajkózva fia karjába a hentesné. – Innen ugyan egy tappot sem mégy, amíg ki nem beszéltük magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!
De már Kondor uram is beleavatkozott a dologba.
– Ne izéljen az ilyen izékkel, nász asszonyom! Azt maga nem érti. Katonának ott kell lenni, ahová parancsolják. Annak nem parancsol sem apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.
Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könnyező arcát, s azt zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.
– Azért sem látszik – tromfolt vissza Kondor uram. – Mert én ugyan nem hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam íme: – azzal kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. – Gondolván, hogy a katonaember szomjas ember, s nem kívánja, hogy az egerekkel együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy óránk van az együttlétre, azt használjuk fel okosan. Márpedig okosabb dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.
E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést nyert. Sárika futott a konyhába, s pár pillanat múlva a kellemesen biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelihez jó kívánsággal készülnek.
Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egyórai szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett, csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restellte azt nagyon. Miért is széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy poharat, s unszolta, hogy üljön le hát, és igyék.
Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nemigen mutatta szomjas voltát. Csak félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.
– Józannak kell maradnom – tüzér vagyok.
S amint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a pillanatban egy ágyúlövés hangzott a távolból.
A lövésre hirtelen felugrott a székről, letette a tele poharat.
– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene lennem.
Azzal hirtelen felcsatolta kardját, mit az imént leoldott derekáról.
– Csak nem akarsz rögtön elmenni? – sikolta Daczosné, elállva útját
az ajtó előtt. – Hol van még az óra?!
Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édesanyját, s fülébe súgta: „nemsokára visszajövök”.
Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül siet ve megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy, majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt az utcára kikísérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az úton ráér elmondani.
Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utcaajtóból: „ejh mit! nem szabad katona után könnyes szemekkel nézni, mert elfogja az ellenség!”, azután sietett Lajost utolérni.
Lajos leendő apósa karjába fogódzva, sietés közben így beszélt hozzá:
– Kedves apámuram, azt a reggelit, amit Sárika készít, aligha én fogom elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyúlövés nem csal, azt kell hinnem, hogy előőrseink már találkoztak. Meglehet, hogy nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza. Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. Aki katona, az verekedni fog tehetsége szerint, aki pedig nem az, az maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyúnak. Ha az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odábbmegy. A csatatéren van, aki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek eszét elveszteni. Legyen apámuram nyugodt.
Kondor uram pedig éppenséggel nem találta ezt megnyugtatónak.
– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debrecenbe? Ide, Debrecennek a közepébe? Sohasem esett még hasonló szégyen ezen a városon. Hiszen cipóval agyondobáljuk őket.
– Az nem lehet, apámuram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget dobáljuk őket, nem is cipóval, mégis sokan vannak. Csak amint mondtam. Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál, hogy valami baj ne
essék.
– Jobb szeretnék veled menni. (Már ekkor látható volt a magyar tábor.)
– Az nem lehet; forduljon kigyelmed vissza.
– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk valamennyien a tanyára.
– Ott még nagyobb veszedelembe jutnának.
– Hátha szekérre pakolnánk, s mink is a táborral mennénk?
– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem bírunk mozdulni.
– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el együtt!
Lajos most katonás állásba helyezte magát, s vezénylő hangon kiáltott az öregre:
– Semmi okoskodás. Amint mondtam, úgy kell tenni. „Jobbra át!”, aztán „indulj!”
Az öreg megtanulta nemzetőr korában a szubordinációt. Erre a katonás parancsra ijedten szalutérozott, megfordult, és hazament. Hátra sem mert többet nézni leendő veje után.
Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a szép biztatásokból, amiket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.
Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvenc eledelét, a könny kicsordult szeméből.
„Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzessz te mostan? Ki fogja a te süteményeidet elkölteni?” – sóhajtá magában, és iparkodott mosolyogni.
Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem akik a halál számára aratnak. A magas kukoricaültetvények között szerteszét villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.
Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Újvárosnál táborozott; a magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két ellenséges had alig három mérföldnyi síkság által volt elválasztva egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.
Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sűrű kukoricaerdő lepte, mely még jobban elrejté az ágyúkat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek feladata volt rejtekben maradni.
A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte után azzal bízta meg, hogy kússzék fel a dombra, és távcsövével kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, neszte lenül térjen vissza, és tudósítsa a látottak felől.
