(6.)
Lajosnak a tengerisorok között csúszva kellett előhaladnia a legutolsó kukoricasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupac tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat. Neki egy örökkévalóságnak tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni, ágyúdörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a fel-feltünedező, majd előre–, majd hátrahaladó porfellegeket. Azok ott lovas csapatok, amik egymást üldözik vagy csalogatják.
A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen a közelgő porfellegek felé, nemsokára azokból sem látszott egyéb egy távozó poroszlopnál, melyet egy forgószél felkavargatott az égig.
Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.
Beletelt fél óra, míg a két egymáshoz közeledő poroszlop összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.
Ez nem tartott sokáig; néhány perc múlva a porfelleg ismét kétfelé vált, s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.
Lajos visszatért az ütegparancsnokhoz, s elmondá neki, mit látott.
– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az újvárosi úton, rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság üldözi őket.
– Jól van – mondá az ütegparancsnok. – Most adja ön ide a távcsövet, s fogja ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.
Az a másik perspektiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jólesett neki, ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett. Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.
Ó! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés! Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujonc katonának erre a hangra kapja meg a szívét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul a világ, vagy vérbe, vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor, előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.
Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal fickó, ki ott az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonként metélve kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.
Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő kanócokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.
Nemsokára láthatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonként vonult vissza.
Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin dzsidásezred volt az.
A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a négy század huszárt a várostól elvágják.
– Kár, hogy homloksorban közelednek – szólt Lajos a tűzmesterhez –, milyen derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.
Ezen a kívánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.
Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a szőlőkerti ütegtől, onnan hatfontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre felbukott hol egy ló, hol egy lovas.
– Mi ez az idvességre? – dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy kergeti el a másik üteg keze ügyéből az ellenséget.
Az orosz lovasság azonban erre nemhogy visszavonult volna, hanem kétfelé vált, s egy részével a huszárokat üldözé tovább, másikkal pedig a szőlőkerti üteg ellen fordult.
Most láthatta Lajos őket oldalt fordultan, egészen kapóra.
Az ágyúk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s amint a lövés után elkapta a szél a füstöt, a síkon csak egy összezavart futó lovas tömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat, halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak nyerítése, a kínlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor meghallani?
E csapás után a dzsidásezred másik fele is megfordult, s összetört szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arccal fordultak elleneik felé, s üldözőkké váltak.
Most kezdett fejlődni az ütközet.
Az orosz lovas osztály mögött lassanként felvonult két gyalog hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták a tüzelést a magyar harcvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran fogadták el a kínált vitézi próbatételt.
Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harcban nekünk maradt.
– Fel a dombra! – hangzott a parancsszó. – Most nem rejtekből, hanem szemtől szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen. Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!
S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztültüzesednek a sűrű lövés miatt, a föld körös-körül fel van már szántva az ellenség golyóitól; egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.
A tüzértisztek mind lovaikon ültek, legjobb céltábla az ellenségnek.
Lajos szivarra gyújtott, úgy osztá parancsait. Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a kettőt érte a szele.
Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.
A kozákok vezetője fehér arab - faj lovon ült, melynek sörénye és farka pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok vezényelte, kinek almás - szürke lova volt, legrosszabb szín a rácélozónak.
Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.
Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden gránátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranást hallották, egyéb kárt nem tett.
Folytatjuk
