(7.)
Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét éppen Lajos ágyúja fölött az orosz gránát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az egész világ szakad rá, s mikor felocsúdott, azt látta, hogy a földön fekszik.
Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott gránát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig egy vasszilánk, letépve posztóstul az érdemrendet róla, s egy hoszszú karcolással hasítva végig a bőrét.
Csak bőr! Ki venné ezt észre? Csakhogy csont nem törött!
– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen – mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz, megtöltötte golyóra.
Ez a golyó az ellenséges gránátvetőnek volt szánva. Lajos célba vette az ellenfélt, s nyugodtan irányzott felé.
Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kíséretével, s kalapot emelt a győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.
Amint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: „annál jobb, ha te is jössz!”, s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette célba.
– Tüzet! – vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind a két lábát elhordta a golyó.
Amint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában, az elszörnyedés zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása hangzott fel: „előre! előre!”, harsogott végig, mint az erdő sudarain végigzúgó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg az ellenséges had arcvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előrevontatták. Előre! előre!
Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a percben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott, s az egész üteg Lajosra maradt.
Csak előre!
Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az ellenség felé. Eddig nyolcszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a tüzelést. Két ágyú kartáccsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele golyókkal rombolta az ellenség ütegét.
Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott az oroszok hada, s ilyenkor utcákat seprett közöttük a jól irányzott kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta azt saját harcai között.
Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.
– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobbszárnyat tönkretették. Maga Paskievics negyvennyolc ágyúval nyomult Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.
– Megértettem – szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altiszt nek, hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az ütközet esemé nyeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon tova, a város felé.
– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobbszárnyon fut, aki merre lát. Tielőttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra, pajtás, mert te magad is meg vagy sebesítve.
A futár figyelmezteté Lajost öszszetépett atillájára, mely alól az ing véres rongyai látszottak elő. Lajos csak akkor vette észre, hogy megsebesült.
– Nem tesz semmit! csak karcolás.
– Nohát, Isten veled! én megyek a tábornok után.
Folytatjuk
