(8.)
A futár elvágtatott a visszavonuló csapatok után, s a porfellegben nemsokára eltűnt.
Hanem Lajos, amint széttépett öltönyére tekintett, akkor vevé észre, hogy a leszakított darabbal együtt érdemjele is letépetett melléről.
– De’jsz ezt nem hagyom itt nektek! – kiálta dacosan; s visszavágtatott arra a helyre, ahol lelőtt lova hevert; ott hirtelen leszökött nyergéből, s vezetékét kantárszáron fogva, hogy a harci riadalban el ne szaladjon, elkezdé letépett érdemrendét keresni a feldúlt homokban.
Vakmerő kísérlet volt az; az orosz lovasság egész tömegben indult már előre a visszavonulók üldözésére; Lajos annyira közel volt hozzájuk, hogy jól hallhatá, amint a kozákok diadalmámorukban az orosz himnuszt énekelték, egy-egy „hurráh” kiáltással a trombitaszót is túlharsogták. És Lajos ráért ily pillanatban letépett érdemrendét keresgélni a porondban.
A föld úgy dübörgött már a közeledő paripák lábai alatt.
Lajos már arcaikat is kiveheté az üldözőknek, midőn egy-egy pillanatra feléjük fordult. A testőr kozákok voltak azok; elöl lovagolt őrnagyuk, egy széles képű férfi, nagy veres oldalszakállal, azon a szép piros sörényű fehér paripán, ami Lajosnak olyan nagyon megtetszett az ütközet alatt, hogy szerette volna lelőni.
Végre megtalálta az elveszett érdemjelet; hirtelen keblébe dugta azt, s egy pattanással nyergében termett.
A kozákok alig voltak már ötvenlépésnyire mögötte.
Most aztán sarkantyúba kapta lovát, s igyekezett előreküldött ágyúit utolérni.
Csak akkor vette észre nagy bánatára, hogy nem a jó hóka lova van most alatta; arról fittyet hányt volna minden üldözőnek. Ez a másik csak egy közönséges vezeték ló volt, az is a hosszú útban kifáradva, elcsigázva. No de szerencsére a kozákok lovai még fáradtabbak voltak a mai erőltetett nyargalástól, s azok elöl még elmenekülhetett; hanem az a szép piros sörényű arab ló nagyon verte az ő szegény remondáját ebben az erős akadályversenyben. A kozák őrnagy egyre közelebb kezdte érni ellenfelét, pedig még nem is igen sarkantyúzta paripáját.
Mikor húszlépésnyire beérte az orosz tiszt Lajost, rákiáltott tört németséggel:
– Add meg magad!
Lajos visszanézett rá, és gondolta magában: „cserélhetnék csak veled lovat, majd én fognálak el!”
Az orosz még közelebb nyomult hozzá, s kardját suhogtatva feje fölött, újra rákiáltott keményen:
– Add meg magad!
– Majd mindjárt – felelt neki vissza Lajos, s azzal kivonva nyeregkápájából egyik pisztolyát, visszafordult, célzott, s nyargalva, nyeregből rálőtt üldözőjére.
A lövés után a szép arab mén hirtelen két hátulsó lábára ágaskodott, azután elkezdett fejével jobbra-balra csapkodni, míg a kantárszárát elszakítá lovagja kezében; piros sörénye csak úgy repkedett körüle; majd előrebukott, lovagját fején keresztülhajítva; még egyszer csülökre próbált kapni, míg végre erejeszakadtan rogyott le a földre. A szép lóhoz illő szép lövés volt, mely így leterítette.
Lajosnak még arra is ideje volt, hogy a sipkájával köszöntse a földről feltápászkodó őrnagyot, s „szerencsés utat” kívánjon neki.
A kozák lovak elől könnyű volt már elmenekülnie.
Többet vissza se nézett feléjük, míg a város alá nem ért, ott meg már annyira elmaradtak mögötte, hogy porukat sem látta.
A város főutcái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű menekvők összezavart tömegétől. E tömegeken keresztül nem volt reménye Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok; azért egy mellékutcát választott, hogy mint aki igen jártas szülötte városában, majd eléjük kerül, mire a főtérre fognak érkezni.
Amint Lajos egy mellékutcán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet kanyarulatnál egy csapat kozákkal találkozik szembe.
Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelöl bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is eltévedtek az utcák tömkelegében, s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó magyar lovas láttán megdöbbenve, mint az maga, amint csak egyszerre szemközt toppantak egymásnak.
Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, akik ellene jönnek? hanem amint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? A kozákok szerencséjére csak dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy jött haza, mintha kocsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok dárdanyélütéstől.
Egyszer aztán eltört a kardja.
No, most szépen leszünk, gondolta magában. Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt kicsavarja kezéből.
A dulakodás közepette mind a ketten úgy nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló deszkából, beszakadt alattuk, mind a ketten lovastól hanyatt-homlok lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott, de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Bíró László uramnak a dinnyése, melynek szilvásában éppen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből, futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, amik útjokat állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.
Így is tudta az utat Debrecenen keresztül. Mikor kisbotos volt a kollégiumban, sokszor csinált ő kerteken, kerítéseken át utat a tűzi fecskendőnek, mikor nagy tűzi veszedelem volt. Jó tájékozó tehetsége volt, eltalálta az irányt, mely a szülői házhoz vezet. Azt már látta, hogy ágyúitól el volt vágva, bár nem értette, hogyan? Vagy azok is ellenség kezében vannak már, vagy oly igen előresiettek. Az volt a terve, hogy anyja házánál majd addig el fog rejtőzni, amíg az orosz sereg továbbvonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.
Eközben Debrecen minden utcája megtelt már a riasztó rémséggel. A magyar sereg össze van törve! Jönnek a kozákok! Asszonyok, leányok kezeiket tördelve, rémülten futottak a menekvő csapatokkal együtt, a férjek, az öregek otthon maradtak, az ellenség dühét kipróbálni.
Daczosék házánál is nagy volt az asszonysírás. Daczosné szegény, azt sem tudta, hová legyen? Egyszer a pincébe, máskor a padlásra akart bújni, s szörnyen rejtegetett a köténye alatt egy öreg kést, hogy ha valami kozák Sárikára találja vetni a szemét, inkább megöli vele elébb.
Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett másképp lenni. Már most csakugyan el kell őket fogadni; eléjök kell adni mindent, ami ennivaló, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz mit enni, majd odábbmennek.
