A megintést a közéletben is alkalmazni kellene mindazok diszkvalifikálására, akik csak mímelik a részvételt, védekeznek, ide- oda táncolnak, hátrálnak, köpönyeget forgatnak, és pusztán fondorlatokkal akarnak a „szőnyegen” maradni.
Az ölelkezések ereje és időtartama független az érmek színétől. Szavak nélküli áhítat, érdek nélküli pillanat. A test legőszintébb megnyilvánulása.
*
A Puerto Ricó-i atléta kiugrott a 400 méteres gátfutás döntőjében és kizárták. Pedig olimpiai bajnok, vagy érmes lehetett volna. Nem tudott parancsolni a szívének.
*
Az öttusázó Földházi Zsófia leesett a lováról, de folytatni tudta a versenyt. „A magas hegyre is ritkán lehet felmenni anélkül, hogy ne kellessen némelykor völgynek is ereszkedni” – mondta a legnagyobb magyar, mellesleg kitűnő lovas.
*
Kozák Danuta a 175. olimpiai aranyérmet és az 500. olimpiai érmet szerezte meg Magyarországnak. A századik olimpiai arany – emlékeznek – Hegedűs Csabának jutott 1972-ben Münchenben. Fenyvesi Csaba élete végéig hajtogatta, hogy azért nem lett övé a századik arany, mert a terrortámadás miatt a párbajtőrvívás döntőjét másnapra halasztották… A sors átírta a forgatókönyvet.
*
Vízilabdacsapataink szerepléséhez: „Az álmok, e drága szélhámosok.” (Krúdy)
*
Rió a látvány olimpiája is volt. Elég csak a kajak-kenu, a triatlon, vagy a maratoni versenyek helyszíneire gondolni, a Copacabánával és a fel-feltűnő Megváltó Krisztussal, a Corcovado-hegyen. A látvány hatása beszivárgott a lelkekbe, hatványozta az örömet és a bánatot. A brazilok az olimpia megrendezésekor a látványban bíztak leginkább. Ez volt a természet nagy udvariassága.
*
Szereplésünk margójára. Igaza lehet Márai Sándornak, hogy Kolumbusz kiabáló matróz gyereke – Föld! Föld (helyettesítsük be a Földet a győzelmet jelentő kiáltással vagy ujjongással) – örökké bennünk él, minden emberben; csak néha elszunyókál az árbockosárban.
*
Az olimpiák történetében sohasem volt másképp:
„Legfőbb Istennék: Bátorság, Múza, Szerencse: / Boldog az, a ki nekik gyujtogat áldozatot.” (Weöres Sándor)
