Szegény versenyzők! Épphogy túl voltak a nehezén az olimpiai uszodában, amikor máris ott termett a riporter és arra kérte őket: nyilatkozzanak az érzéseikről, a benyomásairól, a futamukról. A főszereplők még nehezen vették a levegőt, ezért aztán az első szó, amelyet kimondtak, a „hát” volt, divatszóvá lett „igazából” vagy a „jaj” mellett. Maradjunk az utóbbinál, mert a három közül ez a legemberibb. Egy szó, amely a nő szájából mindig helyénvaló. Akkor is, ha jól szerepel, és akkor is, ha alulmarad. Akkor is, ha örvendezik, és akkor is, ha bánat gyötri.
Gondolkoztak már azon, miként felel a kérdésre a férfi? A teremtés koronája sosem kezdi emígyen: „jaj!” Gyakori válasza az „igen” vagy a „nem”. A nő ajkát ellenben sokszor hagyja el a „jaj!”, ha vallani kell. A női „igen”-ben sokkal kevesebb „nem” van, mint amennyi „igen” van a női „nem”-ben.
*
Hallottak már hölgyet „igen”-t vagy „nem”-et mondani? Mennyivel könnyebb a három betűs „jaj!”-t kiejteni. Érthető a megnyilvánulásuk: a „jaj” őselem, mint a levegő, a víz, a tűz. A „jaj” úgy tartozik hozzá a gyengébb nemhez, mint a fához az árnyéka. Ez az a szó, amit nem szégyen kimondani. Ez az a szó, amelytől elevenebb, igazibb lesz a megnyilvánulásuk. Lágy, erős, dallamos a főnevek és az igék halmaza között. Egy szó, amely nőiességgel van teli. A „jaj” már nem is szó, nem is hangkitörés. A „jaj” segéderő a munkában, a szurkolásban, a szerelemben, a versenypályán, az élet számtalan területén. A „jaj” akárhogy is magyarázzuk – élni segít.
*
„Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem. / Jaj, majdnem összenyom a félelem. / Egy ölelésben, asszonyok, / ki halna meg velem?” (József Attila)
*
Megnyugvás van a szóban, báj, varázs, de félelem is.
Csendes „jaj”-ok hagyták el az uszodában nyilatkozó hölgyek ajkát, amikor válaszolni kezdtek. Egy szó, amely sohasem közhely, ellentétben a „hát”-tal és „igazából” divatszóval.
*
A férfi dolga pedig, hogy ne legyen tanácstalan, ha elhangzik egy „jaj!”…
