Művészetté formált mindennapi zajaink

Öt alkotó munkáit láthatjuk: a képzőművészekben közös – ahogyan Petrányi fogalmaz –, hogy „a cage-i, duchamp-i és a fluxusi értelemben kezelik a hallhatót, értéket adnak a környezet kontrollálhatatlan, de hangzó eseményeinek, hogy azokat a művek révén a néző számára is élvezhetővé tegyék”. Ez a mostani kiállítás ugyan meglehetősen hangos és zajos, azonban valóban olyan munkákat láthatunk, amelyek élvezhetővé teszik környezetünk triviális zörejeit, sok esetben azokat komplex kompozíciókká alakítják át.

A Trafó kiállítóterében két nagyméretű installációval találkozunk, amelyeket több kisebb munka egészít ki. Az előtérben Tetsuya Umeda Kör a térben című, hétköznapi tárgyakból felépített helyspecifikus installációja fogad: sok apró elemből tevődik össze, ezek pedig apró zörejeket hoznak létre. A kompozíció legszembetűnőbb eleme a tér közepén található bakelitlejátszó, amelyre a művész különböző formájú, méretű és színű villanykörtéket rögzített. Időnként a lejátszó forogni, a villanykörték pedig villódzni kezdenek, miközben egy belógatott teatojás megszólaltatja őket, így kellemes, csilingelő dallam jön létre. Megvilágított csengettyűk és gömbök egészítik ki, valamint egy léggömb – a hangképzés mellett izgalmas árnyjátékot is létrehozva. A kompozíció lé­giessége egészen magával ragadó.

Míg Umeda apró zörejekkel játszik, így installációja figyelmet és elmélyült szemlélődést igényel, addig UJINO projektje, a másik nagy kompozíció hangjai szinte teljesen beszippantják a látogatót, akár egy koncert, amelynek hatása alól képtelenség szabadulni.

A Barát Plasztika című alkotás egy terepasztalszerű, háztartási eszközökből épített installáció, találunk bakelitlejátszót, turmixgépet, hajszárítót, gitárt, különféle lámpákat és még játék babát is: mindezek strukturált rendben szólalnak meg, így voltaképpeni zenélő robotot alkotnak. A humoros és ironikus elemeket egyaránt tartalmazó munka erős vizuális és hangi hatással bír, miközben nagyszerűen használja fel a pop-art elemeit is.

Ezt a két nagyobb installációt kisebb munkák teszik teljessé. Yukio Fujimoto térben szétszórt zenedobozai a környezet hangjainak esztétikumát és folyamatos jelenlétét hangsúlyozzák. Petrányi Zsolt szerint ezek a művek szinte nevelnek a zajok szeretetére, mert részvételre ingerlik a nézőt: ugyanis a konzervdobozokra, kukára, vödörre, pohárba helyezett zenélő szerkezeteket a látogatónak kell felhúznia. Ezek aztán apró dallamokat játszanak le, miközben mozgásukkal az alattuk található tárgyat is megszólaltatják. Érdemes még megemlíteni a Memo 1980 elnevezésű falfeliratot, amely e kiállításban is útmutatóul szolgálhat a látogatónak. Szabad fordításban: nyissuk ki a szemünket a láthatatlanra, a fülünket a hallhatatlanra, a testünket az érinthetetlenre.

Lyota Yagi munkái hasonlóan filozofikusak: munkáin a bakelitlemez funkcióját értelmezi újra, miközben a hang „képét” keresi. Megaphonia sorozatai átlátszó bakelitek nagyított részleteit tárják elénk, print, illetve diasorozat formájában, azonban sokkal izgalmasabb a Portamento című videómunkája, amelyben az idő és a hang átalakulásával, átstrukturálásával játszik el: a hanglemez adta dallamot eltorzítja és módosítja azáltal, hogy a lemez közepén – miközben az forog – kerámiázni kezd.

A kiállítás Tatsumi Orimoto munkáival zárul, akinek élőbeszéddel, állatokkal és tárgyakkal végzett performance-ai a művészet és a mindennapi tevékenység közötti kapcsolatokat keresik. Játék nyolcszáz csirkével című munkáján egy tyúkudvar közepén fekve ingerli az állatokat a hangképzésre, Beethoven Mama című performance-ával pedig Alzheimer-kóros édesanyján keresztül a demencia és más öregedéssel kapcsolatos betegségek személyes vizsgálatát végzi el a zene segítségével.