Grafitszürke, sötét teremben, remekül megvilágítva látható a Nemzeti Múzeumban a Seuso-kincs, a korszakot és a műtárgyakat egyaránt bemutató szövegek kíséretében. A túlzás nélkül világhírűnek mondható ezüstedények az ősszel kerülnek az intézmény másik részére, egy új, állandó késő római kori tárlatba.
A lelet évtizedek óta trezorokban, kutatóktól és közönségtől elzárva rejtőzött (Fotó: Ficsor Márton)
A viharos múltú Seuso-kincs, ez a tizennégy ezüstedény visszatért végleges őrzési helyére, a budapesti Nemzeti Múzeumba. Mint lapunk beszámolt róla, az országjáró vándortárlat után nemrég megnyílt a tárgyakat bemutató ideiglenes tárlat, és korábbi közlés szerint őszre készül el az az új teremsor, amelyben egy késő római császárkori állandó tárlat fő attrakciójaként lesznek megtekinthetők. A vándortárlat installációjában addig is egészen közelről lehet elemezni a valószínűleg több mint ezerötszáz éves alkotásokat. Ugyanis a grafitszürke padlóval és falakkal kialakított teremben homály van, és szinte szó szerint kiemelkednek a sötétből a rejtett világítású tárlókban fénylő ezüstedények. Mellettük szintén rejtett fényű információs táblák szólnak az adott műtárgy valószínűsíthető használatáról – lakoma- és tisztálkodókészletről van szó, bár néhány tárgy kettős funkciót is elláthatott –, a falakon pedig, irányított spotlámpák derengésében a tágabb kontextusról olvashat a látogató. Ez utóbbiakat szerintünk át kellene gondolni, mert még jó szemmel is nehezen olvashatók a grafitszürke falon a csak néhány árnyalattal világosabb betűk.
A két részletben, 2014-ben és 2017-ben a birtokosoktól az állam által kompenzáció fejében megszerzett Seuso-kincs, mint ismert, nagy valószínűséggel a hetvenes években, a Balaton környékén került elő a földből, s a feltételezések szerint bűncselekmény részeként vitték külföldre. Miután kiderült, hogy hamis papírokkal bukkant fel a műtárgypiacon, több ország, köztük hazánk is pert indított, de sikertelenül. A kincs így évtizedek óta trezorokban, kutatóktól és közönségtől elzárva rejtőzött, mivel a botrány után eladhatatlanná vált, így csak egy komolyabb tanulmány készült róla.
Szakemberek szerint egyelőre nem biztos, hogy azonos műhelyben készültek, vagy legalább egy időben, akár az is lehetséges, hogy több évtized alatt gyűlt össze a készlet. Emellett vélhető – más, hasonló római leletegyüttes mintájára –, hogy akár száz-kétszáz további tárgy is tartozott hozzá, például poharak, evőeszközök, kisebb edények.
Amióta Magyarországra kerültek, ötéves kutatói program indult a Magyar Tudományos Akadémia és más testületek legjobb szakértőinek együttműködésével, a minden aspektusra kiterjedő vizsgálat jelenleg is zajlik.
Ami eddig tudható: az ezüstedények a 4–5. században készültek, a korszak művészetének csúcsdarabjai, a különleges ábrázolásaik és a kivitelezés minősége a hasonló tárgyegyüttesek között vezető helyre teszik. Ezért méltán számíthat nemzetközi érdeklődésre is, nem csak a krimiszerű kerettörténete miatt.
A névadó Seuso-tálon olvasható Pelso felirat (a Balaton római kori neve), valamint a korábbi talajmaradvány-vizsgálat alapján igen valószínű, hogy tényleg Pannónia provinciában volt egykor használatban, és itt rejtették el a szintén kiállított rézüstben, vélhetően egy barbár támadáskor. A tál szélén lévő feliratból arra következtetnek, hogy egy magas rangú ember, Seuso ajándékba kapta, de egyelőre más forrásban ez a név nem bukkant fel.
A mitologikus jelenetek, mint az információs táblákról is kiderül, jól illeszkedtek a kor arisztokratikus művészetének képi világába, üzenettel és erkölcsi tanulságokkal szolgáltak a vendégeknek, akiknek ételt kínáltak belőlük.
A vadászatot, korabeli pikniket ábrázoló jelenetek pedig az akkori mindennapokról mesélnek.
