Egy múzeum nem csak kiállításgyár

– A múzeum legjobban várt kiállítása az idén a Ludwig goes pop volt, amely októberben nyílt. Hogyan jött létre ez a tárlat, és mi volt a koncepciója?

– A Ludwig Alapítványnak mindig szándéka, hogy gyűjteményének fontos fejezeteit összefüggően megmutassa a múzeumaiban, és mivel divatba jött a pop-art, az alapítvány is összeállította saját gyűjteményének darabjaiból a vándorló pop-art kiállítást, ami Kölnből indult, majd elért Budapestre is, ahol a csaknem százhatvan darabos gyűjteményből negyvenöt művet mutatunk be. A mostani kiállítás egyedülállóságát a kelet-európai pop-art bemutatása adja: jelentős alkotóink vannak, akik az amerikai pop-arttal egy időben, ugyanabban a szemléletben alkottak, a kelet-európai művészek munkáiban azonban ott van egy intellektuálisan erős személyes töltet is.

– Az idei évben is törekedtek arra, hogy a kelet-európai és a magyar művészetet nemzetközi kontextusba állítsák. Úgy érzi, feladata ez a Ludwignak?

– Igen, ez valóban egy kitűzött cél, és úgy tűnik, hogy egyre inkább megvalósulni látszik. Ez a szemlélet három évvel ezelőtt jelent meg az Édentől keletre kiállítással, amelyen a Ludwig Gyűjtemény által biztosított nyugat-európai magot kiegészítették a vonatkozó magyar művekkel. Nagyon örülök annak, hogy végre megszűnőben az arisztokratikus szemlélet, amely a művészettörténet minden korszakát nyugati vagy amerikai központúságból közelíti meg. Már párhuzamos láttatás van, így megmutathatjuk, hogy a kelet-közép-európai régióban is megszülettek azok a munkák, amelyek érvényes módon reagáltak a nemzetközi tendenciákra, jelenségekre, azokkal szinte szinkronban voltak.

– A programban nagy hangsúllyal szerepelt az orosz művészet bemutatása is, két kiállítás is foglalkozott ezzel a régióval. Szándékos volt ez a dominancia?

– Mindenképpen fontos célja a múzeumnak, hogy bejárjuk a régiót, olykor egy kis nemzeti felütéssel, hiszen tulajdonképpen ezekkel adunk egy alapot, amit később majd ki lehet bontani egy szélesebb spektrummá. Szerencsés helyzet volt, hogy két orosz-szovjet kiállítás is létrejöhetett, a közönség és a szakma is jól fogadta, hogy párhuzamosan futott az Abszolút szépség és a gyűjteményi kiállításunk. Ez utóbbi pedig kiváló alkalom volt arra is, hogy megszellőztessük a raktárainkat, hogy megmutassuk a közönségnek a gyűjteményünk  vonatkozó részét.

– A kelet-közép-európai művészet mellett az interaktivitás is nagy hangsúllyal előkerült az idei év kiállításaiban, leginkább a no pain, no game tárlat esetében.

– Az már egy másik irány: a technika és a művészet találkozása. Ennél a tárlatnál nagy kihívást jelentett az eszközök folyamatos karbantartása, de még így is körülbelül nyolcezren látogatták, pedig rövidebb ideig futott. A Zsigmond Vilmos-kiállítást is hasonló érdeklődés kísérte, tizenhatezren látták a tárlatot, amelynek nagy erőssége volt Kodolányi Sebestény filmes elemzése, amely érzékenyen tárta fel az alkotó indulását. Fontos kiemelni még az év eleji Ciprian Muresan- és Jasmina Cibic-kiállításainkat is, amelyek egy posztszocialista országból származó fiatal művészgeneráció szemléletét mutatták be, fontos azonban látni, hogy ha kevésbé ismert nevek szerepelnek egy kiállításon, akkor nagyon sokat kell azon is dolgozni, hogy bejöjjenek a látogatók.

– Milyen módszerek vannak erre?

– Bevált stratégia a különleges tárlatvezetések szervezése: ezekre közismert személyiségeket  hívunk meg, akik a képzőművészeten kívüli világból érkeznek. A meghívott tárlatvezető szabadon megoszthatja a véleményét, így a látogatók is kötetlenebbül reagálnak. Nagyon szerették az emberek, amikor az újakadémizmus kiállításunkon az úgynevezett budapesti oroszok – vegyes házasságból származó, nagyon művelt harmincasok – vezették körbe őket, hiszen ők nagyon sok műnél tudták azokat a háttértörténeteket, amiket mi nem. Szintén jól működött a szabadegyetemnek az a formája, amikor művészeket kértünk fel, hogy egy általuk ismert és kedvelt művészettörténeti fejezetről beszéljenek. Ezeknél az előadásoknál szintén megjelenik egy személyes látásmód, ami felcsigázza a résztvevőket.

– Hogyan alakult az elmúlt évben a múzeum gyűjteménye? Milyen darabokat sikerült megszerezni?

– Ez mindig nagyon nehéz, a lehetőségeink ugyanis eléggé korlátozottak: két forrásunk van, a Ludwig Alapítvány és az Nemzeti Kulturális Alap. Az alapítványi pénzből igyekszünk drágább vagy külföldi műveket megvásárolni, míg a nemzeti forrás inkább a magyar művekre elegendő. Sikerült Tót Endrétől, Türk Pétertől és a Pécsi Műhely néhány tagjától vásárolnunk, de megszereztünk pár kísérleti filmet az Anarchia. Utópia. Forradalom. című kiállítás anyagából is, és az idén bemutatott orosz művek közül is pár bekerült a gyűjteménybe ajándékozás révén. Most abban gondolkodunk, hogy a kiállított pop-art anyagból jó lenne vásárolni a lehetőségeinkhez mérten, de megmarad továbbra is az a szemlélet, hogy keressük a fiatalok munkáit a kiállításainktól függetlenül. Az ideális persze az lenne, ha egy-egy kiállítás után néhány darabot megvehetnénk a kiállított munkákból.

– Milyen kiállításokra számíthatunk a jövő évben?

– Lesz egy kiállítás a Tavaszi Fesztiválon Szenvedély címmel, ami a nyolcvanas évektől mutatja be a különféle pop-rock zenei irányzatokat. A szubkultúra zenevilága nagyon erősen hatott a kortárs képzőművészetre, és ez a mai napig érvényes. Ezt majd egy berlini kurátor csinálja az egyik kollégánkkal együttműködve. Az Őszi Fesztiválon lesz két egymásra épülő lengyel kiállításunk, amit szintén külsős kurátorokkal közösen hozunk létre, a Bartók-évfordulóra is szeretnénk emlékezni, és a nyáron tervezünk egy albán kiállítást is. Fontosnak tartom, hogy a kiállításokat mindig szakemberek hozzák létre, akik jól ismerik az adott témát, és kutatják azt. Szerintem ez a múzeum legfontosabb feladata: egy ilyen intézmény nem kiállításgyár, hanem a szakmai feldolgozás helye, ahol egy anyagot csak azután teszünk a közönség elé, miután azt a szakembe­reink mélyfúrásokkal körbejárták.

– Mely témák feldolgozása zajlik jelenleg a múzeumban?

– A hatvanas generáció néhány kiemelkedő életművének feldolgozása zajlik, valamint készülünk további, a régióra jellemző tematikus kiállítások összeállítására. A jövő évi nagy feladatok közé tartozik még a Pécsi Műhely működésének teljes feldolgozása, amit szintén nagyon fontos lenne már megfelelő kontextusba helyezni.

– Mely szemlélet szerint igazgatja jelenleg a múzeumot?

– Biztos vagyok abban, hogy sok mindent átvettem az előző vezetésektől, hiszen ez a múzeum kezdetektől fogva nagyon jól működött. Mindig abban gondolkodom, miként lehet újból és újból definiálni egy kortárs művészeti múzeum feladatait. A kilencvenes években azt éreztem, hogy a mú­zeumnak nem elsősorban a gyűjteményével kell foglalkoznia ahhoz, hogy felpörögjön az érdeklődés iránta, inkább a nemzetközi kapcsolatok építésével, amit nemzetközi színvonalú kiállítások szervezésével lehet megvalósítani. Ez Szombathelyen bevált, majd amikor elkerültem a pécsi mú­zeumba, ott más irányba kellett elindulni. Akkoriban nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a múzeumpedagógia segítségével újraértelmezhessük a létrejövő kiállításokat. Erre most is odafigyelek, ma a Ludwigban nagyon jól működik a múzeumpedagógia, amit igyekszünk továbbfejleszteni.

– Milyen tervei vannak még jövőre?

– A kortárs művészetben már nem a táblaképfestészet dominál, helyét főleg a digitális művek vették át. Ezeket korábban nehéz volt kategóriákba besorolni, ma viszont a problémát az jelenti, hogy ezek a digitális művek, a fotók, a filmek folyamatosan elhasználódnak és tönkremennek, illetve, hogy a bemutatásukhoz szükséges hordozó már nem létezik. Jelenleg az a feladatunk, hogy e művek fenntarthatóságát biztosítsuk. A restauráto­raink ráéreztek e kihívásra, így néhány nyugat-európai intézményen kívül mi leszünk az elsők, akik leteszik ennek az alapjait egy decemberi konferencián. Ez a közönség számára láthatatlan feladat ugyan, de jelenleg ezt érzem a legnagyobb kihívásnak.