Kultúra
Divatfotóknak álcázott műalkotás
Kiss Miklós legújabb képzőművészeti munkájával, a Néma beleegyezéssel a nők elleni erőszakra hívja fel az emberek figyelmét
– Néma beleegyezés a projekt címe. Miért?
– Eredetileg Néma igenek cím alatt futott, az utolsó pillanatban azonban lebeszéltek erről, hiszen a nők nem mondanak igent az erőszakra, csupán némán beleegyeznek, anélkül, hogy tudnák, erőszakot követnek el rajtuk. Az igen felirat viszont jobban megfogható a szájon, de emiatt sokan félreértették a koncepciót: úgy értelmezték, hogy az adott nő mond igent, pedig a fotón szereplő személy szája csukott, tehát szótlan, az igen csak rávetül az ajkára. Ha a nem feliratot festem fel a szájra, akkor a projekt megszűnik képzőművészeti alkotás lenni és inkább kampánnyá válik. Ez inkább egy művészi attitűd részemről, emlékállítás a beleegyezéseknek, és nem kampány, nem reklám.
– Hogyan született meg a projekt ötlete?
– Nagyjából három éve, a Trafiq arculatának megalkotásakor merült fel, hogy foglalkoznom kellene ezzel a kérdéssel. Abból indultam ki, hogy a témával foglalkozó kampányok jellemzően olyan embereket mutatnak be, akik tudják, hogy erőszakot követnek el rajtuk, én azonban azokra a nőkre szerettem volna ráirányítani a figyelmet, akik még nem merik vagy nem tudják definiálni, hogy ez történik velük, mivel az adott társadalom vagy vallás kényszerítő erőit teljesen természetesnek veszik. Tudtam, hogy a kampányokban jelen levő didakszist én nem szeretném átvinni a saját művemre.
– Miért éppen fotókon keresztül beszél erről a problémáról? Eddig nem igazán foglalkozott fotográfiával.
– Ez így igaz, azonban úgy gondoltam, hogy az üzenet leginkább a fotókon keresztül érne célba. A képek létrehozása számomra is nagy kihívás volt, de sokan segítettek ebben: Bráz Noémi összehozott néhány lánnyal, akik örömmel vettek részt a projektben, Sárosi Zoltán pedig felajánlotta a műtermét, ahol elkészíthettük a képeket. A nyers anyagokat ez után egy kemény utómunka során Cseh Eszter segítségével kiretusáltuk, hogy a végeredményből a divatmagazinok portréfotóira asszociálhasson a néző.
– Az anyag a szépség kihangsúlyozását célozza meg és így némileg magát a problémát is esztétizálja. Nem gondolja, hogy ezzel gyengül a projekt eredeti üzenete?
– Igen, ezek szép fotók, miközben tragikus dologról beszélnek. Fontosnak tartottam, hogy ne lehangolók legyenek a képek, mert az a tapasztalatom, hogy az emberek a csúnya, elborzasztó fotóktól elfordulnak. Az üzenet csak akkor tud széles tömeghez eljutni, ha az esztétikus csomagba van elrejtve. Ehhez pedig használnunk kell a dizájn, a fotográfia, a képzőművészet és a divat eredményeit, illetve némi popularitásra is szükség van ahhoz, hogy az emberek könnyebben azonosulhassanak a tartalommal.
– Van ezekben a munkákban egy hiperrealista vonulat is: nagyon közel hozza az arcokat, azok szinte belemásznak a néző tekintetébe.
– Ez teljesen tudatos volt a részemről, úgy gondolom, így erősebb hatást lehet velük elérni. A magazinok divatfotói mellett sokat inspirálódtam Warhol munkáiból, Chuck Close festményeiből, a Tush Magazine portréiból, illetve Oliviero Toscani Benetton-kampányaiból.
– Több nemzet jellegzetes arctípusai jelennek meg a fotókon. Mi alapján válogatta ki a modelleket ehhez a projekthez?
– Elsősorban megpróbáltam nagy területi egységeket lefedni, ahol a nők elleni erőszak problémája hangsúlyosan jelen van. Így készült kép kínai, arab, orosz vagy amerikai lányról. Az európai népek közül pedig aszerint válogattam, hogy melyek eléggé nyitottak ahhoz, hogy felfigyeljenek ezekre a munkákra. Franciaország és Németország így került a képbe. Ha folytatom a projektet, akkor az a cél, hogy a legtöbb nemzetet feldolgozzam.
– A fotókon a modellek ajkai különféle színekben játszanak, rajtuk pedig több nyelven szerepel az igen felirat. Milyen szempont szerint határozta meg a színeket és a betűtípusokat?
– A színek kiválasztásakor az adott nyelvhez kapcsolódó zászló árnyalatait vettem alapul, nem feltétlenül az anyaországét, hanem azét, ahol a legtöbben beszélik azt: így például a portugál esetében nem Portugália, hanem Brazília színei jelennek meg. A betűtípusoknál is az volt az elképzelés, hogy az adott ország tervezőinek munkáiból válogatok, hogy melyik tipográfia passzol leginkább az adott szájtípushoz. Itt inkább a dizájn szempontjai érvényesültek. A magyar felirathoz Tótfalusi Kis Miklós betűtípusát választottam, ami kicsit önmagamra is reflektál: a saját logotípiám is ebből nőtte ki magát.
– Elég erősek ezek a munkák ahhoz, hogy eredményt lehessen velük elérni, hogy általuk csökkenjen a nők elleni erőszak mértéke vagy gyakorisága?
– Azt gondolom, hogy csak akkor, ha elég sok emberhez jutnak el ezek a fotók, ha bekerülnek a médiába, mert így felfigyelnek a képekre, és az emberekben tudatosodik bennük a probléma. Persze vallási és egyéb tradíciókat nem képes megváltoztatni, de nem is ez a cél, sokkal inkább a figyelemfelkeltés, ezért is tervezem, hogy ezeket a munkákat nagy méretben kinyomtatva egy galériában kiállítom, hiszen úgy tudnának igazán érvényesülni. Vagy óriásplakátokként.
– A plakátformával azonban mégis kampányjelleget öltene a projekt.
– Nem feltétlenül. Ez is egy játék a részemről. Azt gondolom, hogy kétféle művészet létezik: az egyik a white cube (fehér kocka) térben jelenik meg kiállítva, a másik pedig egy adott helyre készül, reflektálva a környezetére. Banksy például nem galériában kezdte, hanem az utcán, egy olyan műfajjal, a graffitivel, amit sokan lebecsülnek. Én is szeretek a dizájn, a képzőművészet, a reklám és a divat határain egyensúlyozni. Azt gondolom, hogy a képzőművészet izgalmát az adja, ha abba integrálod a reklám vagy a divatmagazinok nyelvezetét. Ez lényegében az appropriation art, a kisajátítás művészete.