A dzsesszélet krónikása Budapesten

Benny Golson hétfőn a Budapest Jazz Clubban tartott két koncertje közül a másodikon, amely este kilenckor kezdődött, azon tűnődöm, mi lenne, ha előadónk mellett a dzsessz-szaxofon úttörői, Lester Young vagy John Coltrane is színpadra sétálhatnának.

Persze az, hogy Golson közöttünk van – szó szerint, hiszen kétszer százhúsz főnek testközelből játszott –, önmagában is nagy szó. A januárban a 90. életévét betöltő philadelphiai tenorszaxofonos által formált Benny Golson Quartet évek óta változatlan felállásban járja a világot: a spanyol Joan Monné Bonillo zongorán, az ugyancsak spanyol Ignasi González bőgőn, a német Jo Krause dobon kíséri a névadót. A magyar fővárosban a máig teljes golsoni hangzás – egyedi játékstílusát két-három hangból azonnal felismerni – a Horizon Ahead című szerzeménnyel nyit – ember legyen a talpán, aki megmondaná, hogy nem egy negyvenéves fújja a hangszert. Pedig a fúvós hangszer igényel egyfajta fizikumot, idős előadónál már nem tud úgy szólni, mint a fiatalnál. Az előző hónapban kezdett világturné híre ezért okozhatott vélhetően sokaknak nem kis meglepetést, elvégre jóformán rejtély, hogy erősen hajlott kora ellenére miért vállal valaki olyan fellépéssorozatot, amely többek között a Távol-Keletet is érinti. Golson azonban a koncert legvégéig állja a sarat, s a kompozíciók azon felében, amelyben nem jut szerep neki, a zongorával szemben elhelyezett székre ül, hogy onnan fej- és kézmozdulatokkal kísérje az ütemet. Pihenőidejében átengedi a terepet zenésztársainak, akik a kollegiális viszony jegyében emlékezetes szólóepizódokkal, valamint az All the Things You Are című pörgős sztenderddel mutatkozhatnak be.

Természetesen előkerülnek a megkerülhetetlen darabok. Ezúttal előbb a lírai Whisper Not, amelyet hatvanhárom évvel ezelőtt írt, amikor a legendás dzsessztrombitás, Dizzy Gillespie nagybandájában játszott, aztán a szintén dzsessztrombitás Clifford Brownnak szóló, szívbemarkoló szólóval támogatott, megkapóan személyes nekrológ, az I Remember Clifford. A szerzeményeket anekdota kíséri, maradandó élményt jelent, ahogyan Golson elmeséli a gyászdal keletkezését: 1956-ban, Gillespie harlemi koncertjén tudta meg, hogy Brown huszonöt éves korában halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett. „Még ma is hiányzik” – zárja az emlékezést, amelyhez hozzátartozik az is, hogy egyikőjük sem a dzsesszkultúrkörbe született bele, ugyanis Brown matematikai ösztöndíjjal tanult, ő pedig kezdetben rhythm and blues zenekarban játszott, később televíziós munkák főcímdalát komponálta. A humort és csibészséget sem nélkülöző történetmesélő végül felidézi a „fiatal, gyönyörű nőként” leírt Betty Carter vokalista alakját is, akivel olyan „meghitt” kapcsolatot alakított ki, amelyre – szemmel láthatóan – hatvan év távlatából is borzongatóan pazar emlékezni. Ha nincsen ez a viszony, nyilván nem lenne az Along Came Betty című kompozíció sem. Ezzel a darabbal Golson immáron sokadjára tanúbizonyságot tesz arról, hogy nemcsak fülbemászó témákra, hanem valódi, őszinte érzelemátadásra is képes.