Három évvel ezelőtt indult útjára Hajós András és a Fekete-Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestra rendhagyó zeneórája, a ZeneHajó. A Budapest Music Centerben havonta egyszer, legközelebb október 5-én jelentkező interaktív foglalkozásokon a gyerekek belekóstolhatnak a zeneszerzésbe, a dalszövegírásba, és bevezetik őket a dzsessz rejtelmeibe, mindezt egy big band közreműködésével. Hajós Andrással egyebek mellett arról beszélgettünk, miért él még mindig a tévhit, hogy a gyerekek megelégszenek az elfuserált szintialapokra írt, buta szövegekkel operáló zenékkel, s miért vannak óriási hiányosságok ma a zenei nevelésben.
Fotó: Hegedüs Róbert
– A gyerekeknek zenélni nehezebb, mint a felnőtteknek, mert ők sokkal őszintébbek, egyből kimutatják, ha valami nem tetszik nekik. Kemény munka lehet egy ilyen szituációból felállni.
– Nagyképűen hangozhat, de erre még soha nem volt példa a koncertjeinken. Igaz, nagyon keményen meg is dolgozom érte: standupolok nekik, szórakoztatom őket, hülyéskedek velük. Jól érzem magam a gyerekek között, talán azért, mert magam is félig-meddig gyerek maradtam. Szerintem egy színpadi ember mindig gyerek egy kicsit. Fizikailag és koncentráció szempontjából valóban nehéz meló, más szempontból azonban sokkal könnyebb a gyerekeknek játszani, hiszen könnyebb velük az interakció. Érdeklődnek, jelentkeznek, dalszövegeket írunk, viccelődünk azon, hogy melyik hangszer milyen állathanghoz hasonlít, ordítóversenyt rendezünk, hogy ki a hangosabb, a zenekar vagy ők. Sokkal szívesebben, bátrabban válaszolnak, mint a felnőttek.
Másrészről ma a gyerekek főleg elektromos eszközökön, számítógépen, telefonon kapják a zenét, itt viszont egy komplett big banddel találkoznak, ami már önmagában hanyatt dönti őket. Ilyen szempontból könnyű dolgom van, mert tátott szájjal, nyálcsorgatva nézik, hogy mi történik a színpadon. Persze, néha fegyelmeznem kell őket, de ezt lazán kezeljük, lehet ki-be menni a koncerteken, és a négykézláb mászó kisgyerekektől sem leszek ideges. A foglalkozások nehézségét inkább az adja, hogy többfelé kell beszélni, hiszen ott van a nagymama, a harmincéves anyuka, a kisgyerek, a tizenéves... Valamilyen módon, mindenkihez szólni kell. De a visszajelzések szerint meg szoktam találni a hangot.
– Hogyan fogadják a gyerekek a dzsesszt?
– Jó tapasztalataink vannak ezen a téren is. Egyfelől a gyerek nem hülye. Attól, hogy születik egy gyerekünk, nem szoktuk lekötözni a szemét, hogy ne lássa a világot, mert az bonyolult. Majd a gyerek tudja, hogy mennyit ért, mennyit fogad be belőle. Mindig azt az elvet vallottuk, hogy nem kell a gyereknek nyünnyögni, és lebutított szintipütymögéseket és selypegéseket hallgattatni velük. Sok felnőtt azt hiszi, ez a gyerekzene, tévesen. Nagyon elégedetlen vagyok azzal, ami ma gyerekzene téren zajlik, tisztelet a néhány kivételnek (Kaláka, Bíró Eszter). Természetesen mi is ügyelünk arra, hogy a dzsessznek azokat az elemeit, kliséit, darabjait hozzuk el nekik, amelyek közérthetőbbek. Nem kortárs free dzsesszel indítunk, hanem bemutatjuk nekik a szvinget, a bossa novát, a djive-ot, a funkyt, a bluest. Később felismerik, hogy ezek a mai popzene alapjai. A dzsesszzenekar hangszereit, a hangszerelési eszközöket a gyerekek már ismerik a popdalokból, akár a musicalekből, a legjobb esetben a klasszikus zenei műveltségükből. Szóval, egyáltalán nem olyan nagy a szakadék, mint azt elsőre gondolják. Az a vágyunk, hogy Magyarországon minden gyerek hallgasson legalább egyszer az életében dzsesszt, és megtudja, hogy ez nem egy zavaros, lila köd. Mindent próbálunk humorba és játékosságba csomagolni, nem mellesleg ez, a szabadság a dzsessz lényege.
– Hogyan épülnek fel a foglalkozások? Milyen dalokhoz nyúlnak?
– Minden évre megpróbálunk valami újdonságot kitalálni. A tavalyi évadban az addig megírt dalokból lemez született ZeneHajó címmel, amit a magam részéről forradalminak tartok. Ez az első gyerekdzsesszlemez az országban, és ahogy a neten körülnéztem, a világban is viszonylag egyedülállók vagyunk. Büszke vagyok rá, hogy az albumon szereplő dalok szövegeibe ténylegesen belevettem azokat a javaslatokat, amiket a gyerekek adtak a koncertek alkalmával.
Ebben az évben mást csinálunk, kicsit megemeltük a lécet. Híres dzsessz-szerzőket, emblematikus dzsesszmotívumokat veszünk elő – Miles Davis, Louis Armstrong, Gershwin, Duke Ellington vagy Jaco Pastorius dalaira írunk közösen magyar szöveget. A projekt egyébként a kiskamaszoknak lett kitalálva, a gyerekzene hívószóra azonban inkább a kisgyerekesek mozdulnak meg. Szentül meg voltam győződve arról, hogy nyolc-tíz évesekkel is fog működni, de ha már így alakult, azt mondtuk, hadd szóljon, hisz a fül is ugyanolyan, mint a tüdő. Ha fiatalkorban tágítják a tüdőt, akkor a gyerek jobb sportoló lesz, ugyanígy, ha a lurkó sokfajta zenét hall kiskorában, jobban el tud majd igazodni ebben a világban.
– A gyerekei zenei neveléséről mik a tapasztalatai? Hogyan zajlik az iskolában, és hogyan otthon?
– A gyerekeim nem különösebben érdeklődnek a zenélés iránt, soha nem tettem nekik kötelezővé semmit, így a zenét sem. Ami az apának érdekes, az nem feltétlenül köti le a gyereket. Kicsit zongoráztak, kicsit gitároztak, majd eldöntik, hogy akarnak-e még ezzel foglalkozni. Ők inkább a sportban jeleskednek, mindketten igazolt röplabdajátékosok. Úgy látom, ahhoz képest, amikor még én jártam iskolába, zeneiskolába, nagyon rosszul állunk. Nekem az énekóra ünnep volt, imádtam. Ma nem ezt látom. Ugyan vannak lelkes pedagógusok, de a zenei nevelés terén óriási a tanácstalanság. A Kodály-módszer valaha remekül működött, mára ezt elfelejtettük, csökken az énekórák száma. A pedagógusok félnek a popzenétől, noha ez a fiatalok kultúrafogyasztásának kilencven százaléka. Minden magyarázat nélkül ráerőltetik a gyerekekre a klasszikust, a népdalt, aztán csodálkoznak, ha a diákok megutálják ezeket a műfajokat. Minden alkalommal elmondom, hogy a sportot kiemelten támogató ifjúságpolitikai programok mellé elengedhetetlen volna egy nagy nemzeti zenei nevelési program születése is. Az egészséges fiatalság kineveléséhez ugyanis nemcsak sportra, hanem a művészetekre is szükség van. Szerintem jobb ország lennénk, ha a gyerekek énekelnének, festenének, színjátszókörbe járnának, verset olvasnának. Mi dzsesszisták vagyunk, ezért rajongunk, ezért élünk, ezt próbáljuk továbbadni a fiataloknak. És jelentem, kis odafigyeléssel működik a dolog.
– A Budapest Music Centeren kívül máshol is találkozhatunk a ZeneHajóval?
– Igen, néhány fesztiválra eljutottunk a nyáron, hamarosan az általános iskolákba is elvisszük a rendhagyó zeneórákat, innen is biztatom a zenepedagógusokat, hogy keressenek minket!
