Washington és Teherán katonai eszközökkel egyaránt kudarcot vallott legfontosabb stratégiai céljai elérésében, a február végén kirobbant konfliktus elhúzódása pedig az egész Perzsa-öböl térségének biztonságát és gazdaságát veszélyezteti.
A Foreign Affairs szerint Szaúd-Arábia, Katar és a többi arab monarchia teremthet olyan kompromisszumot, amely lehetővé teszi, hogy a szemben álló felek arcvesztés nélkül zárják le a háborút. A diplomáciai erőfeszítések már megkezdődtek, október 26-án szaúdi, pakisztáni és török vezetők tárgyaltak Teheránban, ám a tartós rendezés továbbra is várat magára.
Az iráni háború egyik hadviselő fél számára sem hozta meg a remélt stratégiai áttörést. Az Egyesült Államok és Izrael súlyos csapásokat mért az iráni katonai infrastruktúrára, jelentős veszteségeket okozott az ország haditengerészetének, és károkat idézett elő nukleáris létesítményeiben, ám a kitűzött politikai célokat nem tudta maradéktalanul kikényszeríteni.
Teherán politikai rendszere túlélte a támadásokat, Irán pedig továbbra is képes fenyegetést jelenteni a térség biztonságára és a nemzetközi energiakereskedelemre. A Foreign Affairs október 29-én megjelent elemzésében Allison Minor és Nate Swanson arra jutott, hogy a konfliktus lezárásában ezért az Öböl menti arab monarchiáknak kellene meghatározó szerepet vállalniuk.
A szerzők szerint a február 28-án kezdődött háború nyolc hónapja után világossá vált, hogy a katonai erő önmagában egyik fél számára sem biztosítja a győzelmet. Az áprilisi tűzszünet és a későbbi diplomáciai kezdeményezések sem vezettek tartós megállapodáshoz. Az Egyesült Államok és Izrael nem tudta elérni a rezsimváltást, nem számolta fel teljesen Irán nukleáris képességeit, és a Hormuzi-szoros biztonságát sem tudta katonai eszközökkel garantálni.
Ez utóbbi különösen beszédes, hiszen a világ egyik legfontosabb energiaszállítási útvonalának zavartalan működése az Egyesült Államok és szövetségesei számára is alapvető érdek.
Irán eközben bebizonyította, hogy képes elviselni a rendkívül intenzív amerikai és izraeli légicsapásokat, de ez nem jelent katonai győzelmet. Teherán nem tudta megtörni az amerikai haderőt, és a háború következtében saját gazdasága, infrastruktúrája, valamint regionális kapcsolatai is súlyos károkat szenvedtek.
A Foreign Affairs szerzőinek értékelése szerint a kialakult helyzet így kölcsönös stratégiai kudarc: Washington nem tudta politikai akaratát rákényszeríteni Iránra, Teherán pedig nem tudta kiszorítani az Egyesült Államokat a térségből.
Közvetítői szerepben az arab monarchiák
A Foreign Affairs elemzésének központi gondolata, hogy a háború lezárásához olyan közvetítőkre van szükség, amelyek mindkét féllel érdemi kapcsolatot tartanak fenn.
Ezt a szerepet elsősorban a Perzsa-öböl arab monarchiái tölthetik be. Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Omán, Bahrein és Kuvait egyszerre kötődik gazdaságilag és biztonságpolitikai szempontból Washingtonhoz, miközben földrajzi közelségük miatt Teheránnal is kénytelenek fenntartani a kapcsolatokat.
A hat ország helyzete ugyanakkor nem azonos. Szaúd-Arábia regionális súlya és gazdasági ereje révén meghatározó szereplő, Katar pedig hagyományosan fontos közvetítő Washington és Teherán között. Omán szintén hosszú ideje biztosít diplomáciai csatornákat a két fél között. Az Egyesült Arab Emírségek jelentős pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatai, Bahrein az amerikai katonai jelenlét miatt, Kuvait pedig a térség stabilitásához fűződő érdekei révén lehet érdekelt a rendezésben.
A közvetítés lehetősége elsősorban abból fakad, hogy az arab államoknak közvetlen gazdasági és biztonsági érdeke fűződik a háború befejezéséhez. A Hormuzi-szoros tartós lezárása vagy korlátozása veszélyezteti az olaj- és földgázexportot, növeli a szállítási és biztosítási költségeket, visszaveti a befektetéseket, és az energiaárakon keresztül a világgazdaság egészére hatással van.
A konfliktus különösen érzékenyen érinti Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emírségeket, amelyek az olajbevételektől való függőség csökkentésére, a turizmus, a pénzügyi szolgáltatások és az ipar fejlesztésére törekednek. Ezek a gazdasági átalakítási programok csak kiszámítható és biztonságos regionális környezetben valósulhatnak meg.
Egy elhúzódó iráni háború ezért nem csupán külpolitikai kockázat, hanem a monarchiák hosszú távú gazdasági terveit is veszélyezteti.
A Hormuzi-szoros vált a konfliktus egyik kulcskérdésévé
A háború stratégiai következményeit különösen jól mutatja a Hormuzi-szoros körül kialakult helyzet. A Perzsa-öblöt az Ománi-öböllel összekötő tengeri útvonalon a háború előtt a világ tengeri olajkereskedelmének jelentős része, valamint számottevő mennyiségű cseppfolyósított földgáz haladt keresztül.
Irán földrajzi helyzete miatt képes jelentős befolyást gyakorolni a szoros hajóforgalmára. A katonai konfliktus során Teherán korlátozta az áthaladást, és a térségben kereskedelmi hajókat is támadások értek.
Az Egyesült Államok válaszul tengeri blokádot vezetett be az iráni kikötőkbe tartó, illetve onnan induló hajóforgalommal szemben. Az amerikai Központi Parancsnokság, a CENTCOM hivatalos tájékoztatása szerint a blokád első szakasza április 13-tól június 18-ig tartott, majd Washington július 14-én újraindította az intézkedést.
Az amerikai katonai vezetés közlése szerint az első időszakban több mint 140 együttműködő hajót irányítottak más útvonalra, kilenc, a blokádot figyelmen kívül hagyó hajót pedig harcképtelenné tettek. A humanitárius szállítmányokat vivő kereskedelmi hajók egy része ugyanakkor engedélyt kapott az áthaladásra.
A blokád az iráni kikötőket érintő forgalomra irányul, nem pedig valamennyi, a Hormuzi-szoroson áthaladó hajóra. Az iráni korlátozásokkal együtt azonban jelentősen megnehezíti a térség kereskedelmi hajózását.
A helyzet így olyan kölcsönös nyomásgyakorlássá alakult, amelyben egyik fél sem tudja katonai eszközökkel tartósan kikényszeríteni a számára kedvező rendezést.
A Hormuzi-szoros biztonsága ezért már nem csupán az amerikai–iráni konfliktus része, hanem az egész világgazdaság szempontjából meghatározó kérdéssé vált.
A tekintély megőrzése a legfontosabb
A szerzők szerint a közvetítők egyik legfontosabb feladata az lehet, hogy olyan megállapodást dolgozzanak ki, amelyben Washington és Teherán egyaránt megőrizheti politikai tekintélyét.
Az amerikai vezetés számára nehéz lenne úgy lezárni a háborút, hogy közben elismeri: a katonai fölény ellenére nem tudta elérni a kitűzött célokat. Irán számára pedig elfogadhatatlan lenne egy olyan rendezés, amelyet a vereség vagy a kapituláció beismeréseként kellene bemutatnia.
Az arab monarchiák ezért olyan kompromisszum kialakításában segíthetnek, amelyben mindkét fél felmutathat eredményeket. Washington a hajózás szabadságának helyreállítására és az iráni fenyegetés mérséklésére hivatkozhatna, Teherán pedig arra, hogy megőrizte politikai rendszerét és szuverenitását, valamint tárgyalásos úton gazdasági könnyítéseket ért el.
A rendezés egyik legfontosabb eleme a Hormuzi-szoros hajóforgalmának normalizálása és az iráni kikötőket sújtó amerikai tengeri blokád feloldása lehetne. Egy ilyen megállapodásban Irán vállalná a nemzetközi hajóforgalom zavartalanságának biztosítását, Washington pedig fokozatosan megszüntetné a tengeri korlátozásokat.
A feleknek emellett meg kellene állapodniuk a térség kereskedelmi hajózásának biztonságáról és az esetleges katonai incidensek megelőzéséről.
A gazdasági ösztönzők szintén fontos szerepet kaphatnának. Az Öböl menti országok kereskedelmi lehetőségeket, befektetéseket és regionális gazdasági együttműködést kínálhatnának Iránnak, amennyiben Teherán vállalja a szomszédos államok elleni támadások beszüntetését és a térség stabilitásának tiszteletben tartását.
Az amerikai szankciók feloldásáról természetesen Washingtonnak kellene döntenie, az arab államok azonban közreműködhetnének a gazdasági rendezés feltételeinek kialakításában.
A megállapodás tartósságához biztonsági garanciákra is szükség lenne. Iránnak tartózkodnia kellene az Öböl menti országok területén található amerikai katonai létesítmények, valamint az olaj- és gázipari infrastruktúra elleni támadásoktól.
A monarchiák pedig a vállalások ellenőrzésében és a diplomáciai kapcsolattartás fenntartásában vállalhatnának szerepet.
Egy ilyen megállapodás ugyanakkor nem rendezné automatikusan az iráni nukleáris program körüli vitát. Washington továbbra is korlátozásokat követel az urándúsításban, Teherán pedig a szankciók és a tengeri blokád feloldását tekinti a további tárgyalások fontos előfeltételének.
A Foreign Affairs szerzői ezért egy korlátozott, de megvalósítható kompromisszum lehetőségét helyezik előtérbe, amely első lépésként a háborús feszültség enyhítését és a tengeri kereskedelem biztonságának helyreállítását szolgálhatná.
A bizalom hiánya nehezíti a rendezést
A közvetítői szerepnek azonban komoly akadályai vannak. Az iráni támadások következtében megrendült a bizalom Teherán és az Öböl menti monarchiák között, miközben az arab államok sem tudtak egységes választ kialakítani a válságra. Az Egyesült Államokkal fenntartott szoros biztonsági kapcsolataik miatt Irán egy részüket nem tekinti semleges szereplőnek.
A regionális együttműködés nehézségeire Anvar Gargas, az Egyesült Arab Emírségek elnökének diplomáciai tanácsadója is rámutatott a Foreign Affairs szeptember 24-én közzétett interjújában.
A diplomata szerint az iráni támadások megrendítették a bizalmat, a Perzsa-öböl arab államai pedig nem tudtak egységes politikai és katonai választ kialakítani a válságra. Az együttműködés elsősorban kétoldalú és gazdasági szinten működött.
Az arab monarchiák számára további nehézséget jelent, hogy eltérően ítélik meg Irán regionális szerepét és a vele szemben alkalmazható nyomásgyakorlás eszközeit. Miközben valamennyien érdekeltek a biztonság helyreállításában, nem feltétlenül azonos feltételekkel támogatnának egy Washington és Teherán közötti megállapodást.
A közvetítés sikere ezért azon is múlhat, hogy az Öböl menti államok képesek lesznek-e saját érdekeikből kiindulva közös diplomáciai álláspontot kialakítani.
Szaúdi, pakisztáni és török vezetők tárgyaltak Teheránban
A diplomáciai erőfeszítések ugyanakkor már megindultak. Október 26-án szaúdi, pakisztáni és török vezetők tárgyaltak Teheránban.
A megbeszéléseken Háled bin Szalmán szaúdi védelmi miniszter, Aszim Munir pakisztáni vezérkari főnök és Ibrahim Kalın török hírszerzési vezető is részt vett.
Az iráni tárgyalópartnerek között volt Maszúd Pezeskján államfő, Abbász Aragcsi külügyminiszter és Mohszen Rezáí, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkára.
A találkozón a regionális biztonságról, a Hormuzi-szoros helyzetéről, a jemeni konfliktusról, valamint az amerikai–iráni tárgyalások újraindításának lehetőségeiről egyeztettek.
A megbeszélések különös jelentőségét az adja, hogy Szaúd-Arábia, Pakisztán és Törökország augusztusban mekkai védelmi együttműködést hozott létre. A három ország most ennek diplomáciai keretében is szerepet kíván vállalni a regionális feszültség csökkentésében.
Katar szintén aktív közvetítői szerepet vállalt, és Washingtonnal, valamint Pakisztánnal egyeztetve igyekezett előmozdítani a feszültség csökkentését.
A teheráni találkozón nem született végleges békemegállapodás, a résztvevők azonban a párbeszéd folytatásáról és a regionális biztonsági együttműködés erősítéséről állapodtak meg.
A közvetítők köre tehát már túlmutat a szűken vett Öböl menti térségen. Pakisztán és Törökország bekapcsolódása arra utal, hogy egy szélesebb regionális diplomáciai rendezés lehetősége is körvonalazódik.
Ez azért lehet jelentős fejlemény, mert a korábbi amerikai–iráni tárgyalási kísérletek nem vezettek tartós megállapodáshoz, miközben a háború következményei egyre több közel-keleti ország biztonságát érintik.
A háború következményei már túlmutatnak Iránon
A konfliktus regionális veszélyeit jól mutatja, hogy a jemeni húszik támadásai és a Szaúd-Arábia területét érintő katonai incidensek újabb összecsapások veszélyét vetették fel.
A jemeni helyzet különösen érzékeny Szaúd-Arábia számára, amelynek gazdasági átalakítási programjai és regionális szerepvállalása egyaránt stabil biztonsági környezetet igényelnek.
A háború elhúzódása a kereskedelmi útvonalak és az energiainfrastruktúra sérülékenységét is megmutatta. Az Öböl menti államok számára a konfliktus lezárása ezért nem kizárólag az amerikai–iráni kapcsolatok rendezését jelentené, hanem saját gazdaságuk, energiakivitelük és hosszú távú fejlesztési terveik védelmét is.
A diplomáciai megoldás ugyanakkor csak akkor lehet tartós, ha a résztvevő államok számára ellenőrizhető biztonsági garanciákat és kölcsönösen vállalható feltételeket teremt.
A közvetítés egyik legnehezebb kérdése éppen az lehet, miként biztosítható, hogy egy tűzszünet ne csupán átmenetileg állítsa le a fegyveres összecsapásokat, hanem csökkentse egy újabb háború kockázatát is.
A katonai fölény önmagában nem garantálja a békét
A Foreign Affairs elemzésének legfontosabb geopolitikai következtetése, hogy a katonai fölény önmagában nem garantálja a közel-keleti stabilitást.
Az Egyesült Államok továbbra is a térség legerősebb külső katonai hatalma, Irán azonban megmutatta, hogy földrajzi helyzetéből és a Hormuzi-szoros feletti befolyásából adódóan súlyos gazdasági nyomást képes gyakorolni.
A konfliktus arra is rávilágított, hogy az egyes országok katonai képességei és politikai mozgástere között jelentős különbség lehet. A harctéri fölény nem feltétlenül eredményez olyan politikai megállapodást, amely valamennyi érintett számára elfogadható.
Az arab monarchiák számára ezért a konfliktus tartós lezárása nem pusztán diplomáciai siker lenne, hanem saját biztonságuk és gazdasági jövőjük alapvető feltétele is.
A háború befejezéséhez így nem feltétlenül újabb katonai erőpróbára, hanem olyan regionális megállapodásra van szükség, amelyben Washington és Teherán egyaránt érdekelt a harcok beszüntetésében.
Ennek kialakításában az Öböl menti monarchiák rendelkeznek a legfontosabb földrajzi, gazdasági és diplomáciai adottságokkal, kérdés azonban, hogy saját ellentéteiket félretéve képesek lesznek-e közös fellépésre.
A mostani diplomáciai kezdeményezések azt mutatják, hogy a térség országai egyre inkább saját kezükbe kívánják venni biztonságuk alakítását. A szaúdi, pakisztáni és török közvetítés, valamint Katar és Omán diplomáciai szerepvállalása olyan tárgyalási lehetőségeket teremthet, amelyek túlmutatnak a Washington és Teherán közötti közvetlen szembenálláson.
Az azonban továbbra is nyitott kérdés, hogy a kölcsönös bizalmatlanság, a katonai fenyegetések és a gazdasági nyomásgyakorlás közepette létrejöhet-e a felek számára elfogadható megállapodás.
A Foreign Affairs szerzői szerint erre az Öböl menti arab monarchiák közvetítésével nyílhat esély. A háború lezárása azonban végső soron Washington és Teherán döntésén, valamint a megállapodás betartását biztosító garanciákon múlik.
