A nyugati kormányok régóta számolnak annak lehetőségével, hogy Oroszország egyszer katonailag is próbára teheti a NATO-t, a jelenlegi hírszerzési értékelések szerint azonban Vlagyimir Putyin nem feltétlenül akar közvetlen, nagyszabású háborút a szövetséggel.
A The Telegraph elemzése szerint ennél valószínűbbek lehetnek azok a hibrid vagy nehezen egyértelműen Oroszországhoz köthető műveletek, amelyekkel Moszkva tesztelhetné a NATO reakcióját, megoszthatná a tagállamokat, illetve megpróbálhatná gyengíteni Ukrajna nyugati támogatását. Ezek azonban éppen bizonytalanságuk miatt hordoznak komoly veszélyt: egy rosszul kiszámított provokáció akár olyan katonai válaszhoz is vezethet, amelyet eredetileg egyik fél sem akart.
Az első és talán legtöbbet emlegetett lehetőség az úgynevezett „krími forgatókönyv”. Ennek során orosz ügynökök vagy Moszkvához kötődő aktivisták például az észtországi Narvában vagy a lettországi Daugavpilsben tüntetéseket szervezhetnének az orosz kisebbség állítólagos sérelmeire hivatkozva. A kialakuló zűrzavart kihasználva civil ruhás vagy jelzés nélküli fegyveresek jelenhetnének meg, majd kulcsfontosságú területeket foglalhatnának el. Moszkva ezután akár „békefenntartásra” hivatkozva küldhetne reguláris erőket a térségbe. A cél az lenne, hogy a NATO-n belül bizonytalanság keletkezzen: valóban külső katonai támadás történt-e, amely indokolja az 5. cikkely alkalmazását? Ennek a taktikának azonban komoly korlátja, hogy a balti államok a Krím 2014-es elfoglalása óta kifejezetten készülnek egy ilyen helyzetre.
A második lehetőség a klasszikus katonai támadás, amelyet az elemzés a legsúlyosabb, ugyanakkor az egyik legkevésbé valószínű forgatókönyvnek tart. Ebben Oroszország Kalinyingrád és Belarusz irányából egyszerre támadna, hogy elvágja a Suwałki-folyosót, vagyis azt a Lengyelország és Litvánia között húzódó keskeny területet, amely szárazföldön összeköti a balti NATO-tagállamokat a szövetség többi részével. Ezzel párhuzamosan orosz erők megpróbálhatnák elfoglalni a stratégiai jelentőségű svéd Gotland szigetét is. A cél Észtország, Lettország és Litvánia elszigetelése lenne. Egy ilyen művelet azonban már egyértelmű háborút jelentene a NATO-val, és az orosz csapatoknak a szövetség légierejével, rakétáival és szárazföldi erőivel is számolniuk kellene.
A harmadik lehetőség sokkal kisebb és szándékosan kétértelmű incidens lenne. Például egy orosz helikopter műszaki hibára hivatkozva „véletlenül” leszállhatna Lengyelország vagy Litvánia területén, majd orosz katonák léphetnék át a határt azzal az indokkal, hogy biztosítják és kimentik a személyzetet. Hasonló helyzetet teremthet egy eltévedt drón vagy rakéta is. Egy ilyen akcióval Moszkva úgy tesztelhetné a NATO reakcióját, hogy közben azt állíthatná: nem történt szándékos támadás.
A negyedik forgatókönyv egy hamis zászlós provokáció. Az elemzés felveti annak lehetőségét, hogy elfogott vagy lelőtt ukrán drónokat használjanak fel olyan támadáshoz, amelyért első látásra Ukrajnát lehetne felelőssé tenni. Egy NATO-tagállam területén bekövetkező ilyen incidens alkalmas lehetne az Ukrajnával szembeni indulatok erősítésére és a szövetségen belüli politikai egység megbontására. Lengyelországot különösen érzékeny célpontként említi az elemzés. Fontos azonban, hogy ez egy lehetséges forgatókönyv, nem pedig bizonyított orosz műveleti terv.
Az ötödik lehetőség az Európában végrehajtott szabotázsakciók súlyosbodása. A Telegraph elemzésében felvetett következő lépcső már olyan művelet lehetne, amely emberéleteket is követel: például egy vonat kisiklatása vagy egy fontos ipari létesítmény elleni támadás. Ennek Moszkva szempontjából az lenne a kockázata, hogy rendkívül nehéz előre meghatározni azt a határt, amely még megfélemlíti vagy megosztja a Nyugatot, de nem vált ki kemény katonai vagy politikai válaszlépéseket.
A hatodik forgatókönyv egy nagyszabású kibertámadás. Ennek célpontja lehetne például egy tőzsde, repülőtér vagy más kritikus infrastruktúra, amelynek megbénítása komoly gazdasági és társadalmi zavarokat okozhatna anélkül, hogy hagyományos fegyvereket vetnének be. A NATO szabályai szerint egy kellően súlyos kibertámadás elvileg kiválthatja a kollektív védelem alkalmazását is, a gyakorlatban azonban komoly problémát jelenthet annak gyors és meggyőző bizonyítása, hogy pontosan ki áll az akció mögött.
A hat forgatókönyv közös eleme tehát nem az, hogy Oroszország feltétlenül teljes körű háborút indítana a NATO ellen. Éppen ellenkezőleg: az elemzés szerint a nagyobb veszélyt azok az akciók jelenthetik, amelyek szándékosan a háború és béke közötti szürke zónában maradnak. A cél a NATO egységének és döntési sebességének tesztelése lehetne. A probléma az, hogy minél súlyosabbá válnak ezek a provokációk, annál nagyobb az esélye a félreszámításnak – vagyis annak, hogy egy korlátozottnak szánt művelet végül valódi Oroszország–NATO katonai konfliktust indít el.
