Szent István halálától a Szent Jobb hazatérésén, a kommunista átnevezéseken és a páneurópai pikniken át a tízperces tűzijátékig különös történetek rakódtak egymásra. Augusztus 20. azonban azért maradt meg, mert mindig többet jelentett az aktuális hatalom ünnepénél, az állam folytonosságát, a nyár utolsó nagy estéjét és azt a reményt, hogy Magyarország a következő ezer évben is otthon marad.
Augusztus 20-án Magyarország rendszerint már délelőtt ünneplőbe öltözik, délután kenyeret szel, este pedig felnéz az égre. Van, aki a Szent Jobb-körmenetre indul, más a Duna-partra, a harmadik a falunapra, a negyedik pedig csak kiül a teraszra és megállapítja, hogy hiába mutat még harminc fokot a hőmérő, ennek a nyárnak is lassan vége.
A negyven-, ötven- és hatvanéves magyar ember életében augusztus 20. legalább annyira naptári érzés, mint történelmi dátum. Utána már gyanúsan korán sötétedik. A balatoni este hűvösebb, a görögdinnye elveszíti júliusi mézédes ízét, a boltokban pedig megjelennek a füzetcsomagok, tolltartók és iskolatáskák. A gyermek még tiltakozik, a szülő már számol, a nagyszülő pedig bölcsen közli, hogy az ő idejében szeptember elsején hó is esett. Ez utóbbi rendszerint nem igaz, de családi hagyománynak kitűnő.
Augusztus 20. ezért egyszerre az ország születésnapja és a nyár búcsúvacsorája. Ettől olyan nehéz újra gondolni ezt a napot. Nem egy szokásos állami protokollról van szó, hanem generációk emlékezetéről.
István nem augusztus 20-án halt meg
Az ünnep történetének első meglepetése, hogy Szent István király 1038-ban nem augusztus 20-án, hanem augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el. Augusztus 20. azért vált az ő napjává, mert 1083-ban I. László uralkodása alatt ekkor emelték oltárra földi maradványait, vagyis ekkor avatták szentté.
Ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ország azóta megszakítás nélkül ugyanilyen módon ünnepel. Valójában még István kultusza is évszázadokon át változott. Az Országgyűlési Könyvtár történeti összefoglalója szerint a magyarság szélesebb rétegeiben egészen a XVIII. századig nem beszélhetünk általánosan elterjedt István-kultuszról, noha az egyház folyamatosan őrizte az uralkodó emlékét.
A következő nagy fordulat 1771-ben következett be. Mária Terézia visszaszerezte Raguzából, a mai Dubrovnikból a Szent Jobbot, Budára hozatta és augusztus 20-át országos ünneppé emelte. A relikviát évente több alkalommal mutatták be, a Szent István-napi tisztelet pedig akkor még kilencnapos ünnepkört jelentett. A Szent Jobb tehát nem pusztán egyházi ereklye lett, hanem az állami folytonosság tárgyi jelképe, annak bizonyítéka, hogy a királyság túlélte a dinasztiák, megszállások és háborúk sorát.
A szabadságharc leverése után éppen ezért vált kényelmetlenné az ünnep a bécsi abszolutizmus számára. A Szent István-i állam emléke túlságosan világosan utalt arra, hogy Magyarország nem egyszerű tartománya egy birodalomnak. Augusztus 20. már ekkor megmutatta különleges természetét. Vallási ünnepből politikai állítássá tudott válni anélkül, hogy pártpolitikai jelszóvá silányult volna.
A tűzijáték körüli vita százéves
Azoknak, akik szerint a Duna fölötti tűzijáték elhagyása az ezeréves magyar hagyomány megtagadása volna, van egy rossz hírünk. István király aligha látott pirotechnikai látványshow-t, drónrajról pedig még Intel-közeli forrásokból sem értesülhetett.
Az augusztus 20-i tűzijáték rendszeres budapesti története csak az 1920-as években kezdődött. Egy történettudományi feldolgozás szerint 1926-ban már biztos programpontnak szánták, ám az első próbálkozás nem éppen a magyar rendezvényszervezés diadalává vált, mindössze egy rakéta robbant fel, a közönség pedig hiába várta a beharangozott látványosságot.
Később akár kétszázezren is nézték a Gellért-hegyi tűzijátékot, miközben a korabeli sajtó és a fővárosi közgyűlés már akkor ugyanarról vitatkozott, amiről mi száz évvel később, vajon illik-e a durrogás egy vallási és nemzeti ünnephez, nem kerül-e túl sokba és nem volna-e jobb inkább elhagyni.
Vagyis még a tűzijátékról szóló vita is hagyomány.
A látványosság idővel összenőtt augusztus 20-ával, de történelmileg nem ez az ünnep lényege, hanem egyik fiatal kísérőjelensége. Amikor valaki azt mondja, hogy „mindig is így ünnepeltünk”, többnyire nem ezer évre, hanem saját gyermekkorára emlékszik.
Ez nem lekicsinylés. A gyermekkorból örökölt szokásoknak valódi érzelmi értékük van. Csak nem szabad összetévesztenünk őket az államalapítással.
Egy nap, amelyet minden rendszer megpróbált átírni
Kevés magyar ünnep mutatja meg olyan pontosan a XX. század történelmét, mint augusztus 20.
A kommunista hatalom 1948-ban már nem engedélyezte a Szent Jobb-körmenetet. Egy évvel később ezen a napon lépett hatályba az új, szovjet mintájú alkotmány, így augusztus 20. az alkotmány ünnepe lett. A vallási és államalapítási tartalmat az új kenyér, a munkás-paraszt szövetség és a népköztársasági állam szimbólumaival próbálták helyettesíteni.
A rendszer azonban nem törölte el a napot. Inkább átnevezte, mert érezte, hogy az ünnep társadalmi ereje nagyobb annál, hogy egyszerűen ki lehessen venni a naptárból. A tűzijáték az ötvenes években egy időre átkerült április 4-re, majd a hatvanas évektől visszatért augusztus 20-ra. A vízi és légi parádé, a kenyérszegés, a vásár és a népünnepély lassan sajátos kompromisszumot hozott létre, a hatalom mást mondott róla, mint amit sok család valójában érzett.
Különös és sötét történelmi egybeesés, hogy 1968. augusztus 20-án éjszaka kezdődött meg a Varsói Szerződés csapatainak, közöttük magyar katonai alakulatoknak a bevonulása Csehszlovákiába. Miközben itthon az államot ünnepelték, magyar katonák egy másik nemzet reformkísérletének elfojtásában vettek részt.
Huszonegy évvel később ugyanennek az ünnepnek az előestéje már a szabadságot jelezte. Az 1989. augusztus 19-i páneurópai pikniken a magyar–osztrák határt három órára jelképesen megnyitották, és több száz keletnémet állampolgár jutott át Ausztriába. Másnap, augusztus 20-án Budapesten 41 év után ismét megtartották a Szent Jobb-körmenetet.
Aligha lehetne ennél sűrűbb két napot találni a magyar történelemben. Az egyik napon megnyílt a határ, a másikon visszatért az elhallgattatott hagyomány.
Az Országgyűlés 1991. március 5-én augusztus 20-át emelte Magyarország hivatalos állami ünnepévé. Nem azért, mert ez a nap minden magyar számára ugyanazt jelenti, hanem azért, mert elég tágas ahhoz, hogy többféle jelentés megférjen benne.
Az idei ünnep csendes fordulata
A TISZA-kormány első augusztus 20-i ünnepén láthatóan különbözni akar az Orbán-korszak óriásrendezvényeitől, de nem kíván teljes szakítást a megszokott formákkal.
Az előző kormány a teljes programsorozatra és a tűzijátékra összesen 17,5 milliárd forintos szerződéses konstrukciót készített elő, amelyből 8,7 milliárd forint előleget már ki is fizettek. A szerződéseket az új kormány felmondta, az új lebonyolítás költségét Magyar Péter körülbelül négymilliárd forintra taksálta. Fontos azonban világosan fogalmazni, az ünnep végső közpénzügyi mérlege nem pusztán négymilliárd, hiszen a korábban kifizetett előleg sorsát és esetleges visszaszerzését is számításba kell venni.
A közzétett tervek szerint lesznek családi programok, kulturális és könnyűzenei rendezvények, fényinstallációk, drónműsor és az Országházra vetített történelmi kompozíció. A tűzijáték tízpercesre rövidül, amelyet két perc görögtűz egészít ki. A látványprogram után a Kossuth téren elektronikus zene következik.
Szent István, a drónraj és a DJ-pult találkozása első hallásra talán merész történelmi konferenciának tűnik. De önmagában nincs benne szentségtörés. Az ünnep akkor él, ha a fiatalabb nemzedék is megtalálja benne ami valójában érdekli. A kérdés nem az, szólhat-e modern zene a Kossuth téren, hanem az, hogy a program végén marad-e a résztvevőben valami több egy ingyenes fesztivál emlékénél.
Tűzijáték helyett mit?
A vita rendszerint két szekértábor „szakmai” vitájává alakul. Az egyik szerint a tűzijáték közpénzégetés, zajszennyezés és félelem az állatoknak. A másik szerint évente egyszer egy ország megengedheti magának, hogy látványosan ünnepeljen.
Mindkét álláspontban van igazság. Ünnep nélkül a takarékosság szürkeséggé válhat, viszont mérték nélkül az ünnep pazarlássá.
Nem feltétlenül eltörölni kell tehát a tűzijátékot, hanem visszahelyezni a maga arányos helyére. Ne az legyen az ünnep tartalma, hanem a pont a mondat végén.
El lehetne képzelni olyan augusztus 20-át, amelyen nem egyetlen budapesti látványosság uralja az ország figyelmét. Ezer településen egyszerre gyulladhatna ki egy-egy fény az alapítás ezer évének jelképeként. Megnyílhatnának az állam hétköznap zárt épületei, levéltárak, műhelyek, vízügyi létesítmények, vasúti járműtelepek és városházák.
Minden település bemutathatna egy helyi embert, aki az előző évben csendben tett valamit a közösségért. Lehetnének közös asztalok, kenyérszegések, történelmi séták, magyar zenei estek és határon túli közvetítések.
Az államot nem kizárólag a zászló és a díszőrség jeleníti meg. Az ápoló, aki ünnepnapon is szolgálatba áll, a mozdonyvezető, aki hazaviszi az ünneplőket, a gazda, aki búzát termel, a tanár, aki történelmet tanít és a tűzoltó, aki az esti rakpart biztonságára vigyáz, ugyanúgy része a magyar államiság történetének.
A 2006. augusztus 20-i budapesti vihar öt ember életét követelte és sokakat megsebesített. Az Országos Meteorológiai Szolgálat későbbi elemzése szerint a veszélyes időjárást előre jelezték, a riasztás és a rendezvényszervezés közötti információs lánc azonban nem működött megfelelően. Ez a tragédia arra is figyelmeztetett, hogy az állam ünnepe csak akkor méltó, ha az állam közben vigyáz a polgáraira is.
Az állam nagyobb a mindenkori kormánynál
Szent István legfontosabb öröksége nem valamelyik mai pártpolitikai jelszó igazolása. Az volt a teljesítménye, hogy a magyarságot működőképes, nemzetközileg elismert és túlélésre képes állami rendbe szervezte. Döntései közül sok ma már történelem, a mögöttük álló felismerés azonban változatlan, egy nemzetnek nemcsak bátorságra és eredettudatra, hanem intézményekre, szabályokra, szövetségekre és önkorlátozásra is szüksége van.
Augusztus 20. ezért nem lehet egyetlen kormány tulajdona. Nem a győztes választási éjszaka folytatása, nem vezetői önünneplés és nem is pusztán turisztikai fesztivál. A nap valódi főszereplője az az ország, amely királyságot, tatárjárást, török hódoltságot, Habsburg-uralmat, szabadságharcokat, világháborúkat, diktatúrákat és rendszerváltásokat élt túl.
Este majd felvillannak a fények a Duna fölött. Lesz, aki tapsol, lesz, aki befogja a kutya fülét és lesz, aki már a másnapi hazautat tervezi. A nyár lassan elindul kifelé az ajtón.
Magyarország azonban marad és tulajdonképpen ezt ünnepeljük.
