A politikus akkor is üzen, amikor útitervet hirdet. Magyar Péter hétfői parlamenti felszólalása után bejelentette, hogy újra országjárásra indul, piacokra, vasútállomásokra, kisebb településekre megy és a Tisza-szigeteket is mozgósítja. Első hallásra ez természetesnek tűnik, nyilván a választást megnyerő erő visszamegy azokhoz, akiktől a felhatalmazást kapta.
A friss országjárás bejelentése azért sem választható el a Tisza népszerűségvesztéséről szóló adatoktól, mert a politikai térben már megjelent az első repedés a győztes párt sérthetetlenségének képén. Lapunk korábban részletesen elemezte, hogy a Medián és a Publicus mérései szerint a Tisza továbbra is jelentős előnyben van, de Magyar Péter személyes megítélése és pártjának támogatottsága is érzékelhetően kopott az áprilisi győzelem óta. A „Repedés a Tisza-pajzson, a választók üzentek Magyar Péternek” című elemzésünkben arra jutottunk, hogy nem a rendszerváltás igénye gyengült meg, hanem a rendszerváltás tempójával és stílusával kapcsolatban jelentek meg az első kérdőjelek. A most meghirdetett országjárás ennek fényében nem egyszerű politikai turné, hanem talán egy kísérlet. Magyar Péternek most azt kell bizonyítania, hogy nemcsak beszélni tud a választókhoz, hanem meghallani is képes őket.
Ezért az országjárás most több, mint politikai logisztika. Ez a Tisza első nagy visszatérési kísérlete a saját választóihoz. Nem a választási diadal után, hanem az első figyelmeztető jel után.
Magyar Péter hétfői parlamenti beszéde egyszerre mutatta meg a Tisza-kormány erejét és kockázatát. A miniszterelnök három jól érthető, hétköznapi ügyet emelt ki a beszédében, a vényköteles gyógyszerek áfamentességét, a százezer forintos iskolakezdési támogatást és a tűzifa áfájának csökkentését. Ez klasszikus néppárti kormányzati nyelv. Aki gyógyszert vált ki, iskolakezdésre készül vagy fával fűt, annak nem alkotmányjogi absztrakció a politika, hanem havi számla, gyerekcipő, patikai blokk, téli félelem. Magyar Péter jól érezte, hogy a közjogi rendszerváltás mellé a pénztárcára ható politikát is kell alkalmaznia.
A beszéd második fele azonban már a régi, konfrontatív Magyar Pétert jellemezte. Orbán Viktor tusványosi beszédét „politikai delíriumnak” nevezte, a Fidesz-frakciót pedig kemény szavakkal támadta. Azt mondta nekik, amit a „gyáva főnökük” és ők tettek, az „szégyen, szégyen, szégyen”. Hosszan sorolt korrupciógyanús vagy közpénzfelhasználási ügyeket, és arról beszélt, hogy az első hetven napban több mint 1300 milliárd forintnyi közpénz ügyében tett feljelentést vagy tárt fel súlyos kérdéseket a kormány.
Ahogy eddig is írtuk, ez politikai színháznak erős. Jogállami építkezésnek már kényesebb.
A Tisza választói nem véletlenül adtak kétharmados felhatalmazást Magyar Péternek. Az ország jelentős része nem kíméletes rendszerváltást akart, hanem érdemi elszámoltatást. A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal felállítása is ebbe a logikába illeszkedik. A parlament 143 igen és 47 nem szavazat mellett fogadta el a törvényt, a hivatal széles jogköröket kap, nyilvántartásokba, bankszámlákba, iratokba tekinthet be és ügyeket indíthat vagy vonhat magához. A politikai igény világos. Az elmúlt tizenhat év közpénzügyi és hatalomgyakorlási ügyeit nem lehet úgy kezelni, mintha azok csupán kellemetlen emlékek volnának egy lezárt korszakból.
A kérdés mégis az, hogy a jogos számonkérés mikor válik az új hatalom önigazoló türelmetlenségévé. Ebben a dilemmában különös súllyal jelent meg Lech Wałęsa megszólalása is. A lengyel rendszerváltás legendája, a Szolidaritás egykori vezetője Budapesten arról beszélt, hogy megkérdezte Magyar Pétert, hány embert zárt eddig börtönbe a régi rendszerből és amikor azt a választ kapta, hogy egyet sem, ezt nagy hibának nevezte. Wałęsa úgy fogalmazott, „Magyar túl lassan dolgozik, mert még senki nincs börtönben és szerinte határozottan kell cselekedni, különben a társadalom azt érzi majd, hogy a demokrácia nem működik”.
Wałęsa mondata politikailag érthető, közjogilag viszont rendkívül veszélyes. Egy kelet-közép-európai rendszerváltó nemzedék csalódása szólalt meg a személyében. Lengyelországban valóban sokan úgy látják, hogy a PiS utáni állam visszabontása lassú, nehézkes és az elnöki vétók, intézményi ellenállások, régi hálózatok megnehezítik Donald Tusk mozgásterét. Wałęsa ebből azt a tanulságot vonja le, hogy aki győzött, annak gyorsan kell ütnie. Csakhogy a magyar alkotmányos rend szempontjából ez félrevezető útmutatás. A demokráciát nem az bizonyítja, hogy „valaki már börtönben van”, hanem az, hogy aki bűncselekményt követett el, azt tisztességes, bizonyítékokra épülő, független eljárásban vonják felelősségre.
A börtön nem politikai teljesítménymutató. Nem kampányígéret, nem rendszerváltó dekoráció és nem is kommunikációs trófea. A börtön a büntető igazságszolgáltatás végpontja, amelyhez nyomozás, bizonyítás, ügyészi döntés, bírói mérlegelés és jogorvoslat vezet. Ha Magyar Péter átvenné Wałęsa nyers logikáját, azzal rövid távon kielégíthetné a bosszúra éhes választói indulatot, de hosszú távon éppen azt ásná alá, amit felépíteni ígért. A polgári állam ugyanis nem attól erős, hogy gyorsan talál ellenséget, hanem attól, hogy lassan is képes igazságot szolgáltatni.
Ez nem a Fidesz felmentése. Éppen ellenkezőleg. A régi hatalom közpénzügyi örökségének feltárása, a szerződések, koncessziók, állami hitelek, alapítványi konstrukciók, kommunikációs és informatikai költések vizsgálata elkerülhetetlen. Aki tizenhat évig kétharmados túlhatalommal kormányzott, annak számolnia kell azzal, hogy egyszer valaki belenéz a fiókokba. De a fiókok felnyitása és az előre bejelentett politikai ítélet között óriási különbség van. Ha a Tisza ezt a különbséget elmossa, Orbán Viktor legnagyobb ajándéka lesz és ezt, ahogy korábban is megírtuk, mártír szerepnek hívjuk.
Orbán Tusványoson már erre épített. Ellenállásról, zsarnokságról, jogállami fenyegetésről beszél. A Fidesz, amely tizenhat évig a hatalom központjából szervezte az országot, most üldözött ellenzékként próbálja újra felépíteni önmagát. Ez elsőre szinte groteszk szituáció. De a politika nem erkölcsi emlékezetből él, hanem napi benyomásokból. Ha a Tisza túl gyors, túl kemény, túl személyre szabott és túl ingerült, akkor a Fidesznek nem kell ártatlannak lennie ahhoz, hogy áldozatnak állítsa be önmagát. Elég, ha a másik oldal hibázik a tempóval és a hangsúllyal.
Magyar Péter országjárása ezért döntő teszt lehet.
Ha valóban ismét az emberek közé megy, akkor nemcsak beszélnie kell, hanem hallgatnia is. Nem elég elmondani a piacokon és vasútállomásokon, hogy mit találtak a minisztériumokban, mennyi pénz tűnhetett el, kik ellen indult feljelentés, milyen hivatal alakul. A választók azt is tudni akarják, hogy mi lesz a szabály, amely a Tiszát is köti. Ki ellenőrzi az ellenőrzőket. Mi akadályozza meg, hogy a vagyonvisszaszerzésből politikai vagyonátrendezés legyen. Hogyan garantálják, hogy a közpénzügyi elszámoltatás ne váljon új udvari igazságszolgáltatássá. Ismételten és más sokszor kérdezzük, kérdeztük ezt.
Ez az a pont, ahol a Magyar Hírlap olvasója joggal gyanakodva figyel. Nem azért, mert ne akarna tiszta közéletet. Hanem azért, mert ismeri a magyar történelem rossz reflexeit. Nálunk túl sokszor kezdődött már erkölcsi újjászületésnek nevezett politikai hadjárat, amelynek végén nem erősebb intézmények, hanem új kegyeltek, új függések, új félelmek születtek. A Tisza történelmi esélye éppen az volna, hogy ne egyszerűen leváltsa a hűbéri államot, hanem polgári államot építsen. Nem új udvart, hanem szabályt. Nem új kalapácsot, hanem mérleget.
A friss közvélemény-kutatások fényében az országjárás másik tétje Magyar Péter személyes szerepe. Nem az ellenzék találta ki, hogy a Tisza tempójával baj lehet. A saját tábor is elkezdett finomabban mérni.
A konfrontatív stílus eddig Magyar Péter egyik legerősebb fegyvere volt. Áttörte a cinizmust, felrázta az apátiát, személyessé tette a politikát. Ami ellenzékben bátorságnak látszott, kormányon könnyen türelmetlenségnek tűnhet. Ami kampányban igazságbeszéd volt, hatalomban lekezelésnek hathat. Ami a Fidesz ellen mozgósított, az a bizonytalan polgárt már fáraszthatja. Magyar Péternek most nem halkabbnak kell lennie, hanem pontosabbnak. Nem kevésbé határozottnak, hanem államférfiként viselkedni.
A Tisza előtt két út áll. Az egyik a Wałęsa-féle sürgetés félreértett változata, ahol a gyorsaság önmagában erény, a keménység önmagában igazolás, a börtön pedig politikai bizonyítvány. Ez az út rövid távon nyílt színi tapsot hozhat, de könnyen felépíti a Fidesz ellenállási mítoszát és elbizonytalanítja azokat a polgári szavazókat, akik nem bosszúállamot, hanem jogállamot akartak. A másik, keskenyebb út a nehezebb. Ott a számonkérés nem lassúság, hanem bizonyítása a törvénytelenségnek. Az intézménycsere pedig nem a zsákmányszerzésről fog szólni, hanem garancia megteremtéséről. Az országjárás nem egy monológ, hanem a társadalom minden valós problémájának testközeli meghallgatása.
A mostani pillanatban nem az a kérdés, hogy Magyar Péternek igaza van-e abban, hogy az elmúlt tizenhat év ügyeit fel kell tárni. Ebben a választói felhatalmazás világos. A kérdés az, hogy tud-e úgy igazságot követelni, hogy közben ne tegye az igazságot politikai fegyverré. Tud-e úgy kemény lenni, hogy ne legyen kapkodó. Tud-e úgy vidékre menni, hogy ne csak saját mondatait vigye, hanem a választók aggodalmait is hazahozza.
Ha igen, az országjárás valódi fordulat lehet. Ha nem, akkor csak menekülés előre. És a magyar politikában a menekülés előre mindig látványosnak tűnik, amíg az ember észre nem veszi, hogy ugyanabba a régi világba került vissza.
