Nyugaton a Bab el-Mandeb, Keleten pedig a Hormuzi-szorosra akasztották ki a „Háború miatt a hajózás életveszélyes” feliratú táblákat. Ha ránézünk a térképre, akkor önként jön a kérdés, (például) az egyik fő kitermelő, azaz Szaúd-Arábia miért nem épített már korábban sok-sok kerülő csővezetéket? A válasz az, hogy akad neki efféle berendezése nem is kevés, csak éppen van vele pár apró gondja is...
Szaúd-Arábia döntő része merő sivatag. Az urbanizáció - különösen a déli részeken - elenyésző, s további gond, hogy Rijád alsó szomszédja a polgárháború dúlta Jemen, melynek nem kis szeletét a nyughatatlan Húszik uralják. Utóbbiakkal pedig minduntalan háborúban állnak. A két állam közötti határ a kietlen homokdombok végtelen, több száz kilométeres sora, s mivel nem lehet minden dűnére rendőrt, pláne megerősített zászlóaljat állítani, ennek megfelelően viszonylag könnyedén átjárható.
A Közel-Kelet ügyeiben kevéssé járatosak gyakorta fölteszik a kérdést, miért nem építenek a térség olajnagyhatalmai mindenféle elkerülő olajvezetékeket? A válasz egyrészt az, hogy rengeteg efféle létesítmény akad, ám ezeknek - az igények felől tekintett - együttes kapacitása sajnos nem kielégítő. E mellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy miként a határokat, úgy a több ezer kilométeren elterpeszkedő acélcsatornákat is totáli képtelenség maximális biztonsággal felügyelni.
Ha például Irakra nézünk, akkor azt látjuk, ott is létezik egy Törökországba tartó vezeték, ám az nyomasztóan hosszú esztendőkön át az Iszlám Állam (ISIS) uralma alatt állt, majd a terrorszervezet kisöprése során durva károkat szenvedett. Helyreállításához csak idén februárban fogtak hozzá, s bár a majdani napi kétszázezer hordós kapacitás egy úrvezetőnek tekintélyesnek tűnhet, a világpiachoz igazítva e tétel inkább egy gyöngécske vicc mint kielégítő utánpótlása a Hormuzi-szoros lezárása miatt köddé vált mennyiségnek.
A bevezetőben említett szaúdi példánál maradva például Rijádnak akad egy, az országot Kelet-Nyugat irányban átszelő vezetéke, de ezzel sajnos nincsenek kint a vízből. Mindkét végpont ugyanis gyöszös: a keleti szája a Hormuzi-szoros, amely éppen az iráni konfliktus miatt tart zárva, míg a nyugati a Vörös-tengerbe torkollik. Ott Észak felé az amúgy is túlzsúfolt és mérsékelt áteresztőkapacitással bíró Szuezi-csatorna szab gátat a nagy ívű terveknek, míg Délre ott a Bab el-Mandeb, amit meg az ősellenség Húszik veszélyeztetnek.
S ha ez nem lenne elég, a fizika is zsenánt módon belebüfög a képletbe: egy csövön egy időben csak egy irányban lehet olajat pumpálni.
Tervek persze vannak, sőt, mostanság akár hetente születnek frissek, de mivel a kivitelezés nem két nap, így azokat legkorábban négy-öt év múlva tudják átültetni a gyakorlatba...
