Humor és traumatizáltság egyvelegéből építkezik a Lepkegyűjtő Produkció új darabja, a Pillanatfelvétel. A hullámvasútszerű dramaturgia hétköznapi eseményeket dolgoz fel, mégis végletesen szélsőséges történések keretezik a cselekményt: a közel-keleti háborús tűzvonalból hazatérő, testileg és lelkileg sebzett pár traumafeldolgozásának folyamatáról szól Donald Margulies, Pulitzer-díjas szerző drámája, amelyet a Broadwayn elért sikerek után most Horgas Ádám rendezésében az Átriumban is bemutattak.
Pokorny Lia (középen) sebesült fotóriporterből lesz menyasszony (Fotó: Kiss Kriszti)
Hol kezdődik és hol ér véget az egyén társadalmi felelőssége? Mi a dolga a művészetnek és a sajtónak egy háborús helyzetben? Erkölcsileg igazolható-e, ha valaki megörökíti a szenvedést, de nem tesz semmit az áldozatékért? A frontról hazatérő kiváló fotós, Sarah (Pokorny Lia), súlyos sebesülésekkel érkezik meg brooklyni otthonába párjához, Jamie-hez (Berecki Zoltán), aki újságíróként szintén a Közel-Keleten dolgozott. Az átélt szörnyűségek lassan derülnek ki, s bár először csak a fizikai következményekkel szembesülünk, a súlyos tragédia a testi gyógyulással nem tűnik el nyomtalanul: átrendezi a párkapcsolati viszonyrendszereket, és morális kérdések formájában kibírhatatlan feszültséggé dagad a szereplőkben.
Bár a darab csak egy helyszínen – a pár amerikai lakásában – játszódik, Horgas Ádám rövid filmrészletekkel megidézi a háborút és a közel-keleti konfliktusok atmoszféráját, amelyből képet kapunk a ki nem mondott traumatikus eseményekről: egyszerre félelmetes, egzotikus és erotikus montázsok ezek, amelyek előrevetítik a dráma bombaszerűen robbanó konfliktusait. Az első filmbejátszás végén Sarah például fotóriporterként méri végig, majd fényképezi le a közönséget, amelynek tagjai éppúgy lehetnének háborús események vagy terrorcselekmények áldozatai, mint bárki más. Aztán hatalmas robbanás jön.
A Pillanatfelvétel analitikus dráma, a múltbeli sebek feltárása által halad előre a cselekmény, egy-egy félmondatból, utalásból, gesztusból kell összeraknunk, hogy mi is történhetett a főszereplőkkel. A szertartásos hazaérkezés csak a feldolgozás első pontja: fokozatosan tűnnek el a kötések, a gipszek és a mankók, hogy aztán elérkezzen az ideje a „hogyan tovább?” kérdésnek. Mi lesz a párkapcsolattal, a karrierrel, a háborúval?
Jamie figuráját nem hagyja nyugton a kérdés, hogyan ábrázolhatja a művészet a borzalmakat, vagy hogy az emberek miért nyitottabbak a horror műfajára, mint a valódi tragédiákra. Sarah-t elsősorban az foglalkoztatja, nem követett-e el bűnt azzal, hogy a szenvedésből csinált karriert, vagyis fotózta a háború borzalmait, ahelyett, hogy segített volna. A párbeszédek legtöbbször komoly társadalmi vagy párkapcsolati problémákat érintenek, ám néha didaktikusan szájbarágósak. Lehetett volna jobban építeni a közönség érzékenységére, s több teret hagyni számunkra, hogy mi magunk adhassunk válaszokat az etikai kérdésekre.
A dramaturgia egyébként iróniával oldja a tanító-nevelő attitűdöt. Sarah szarkazmussal és cinizmussal leplezi fájdalmait és félelmeit, s ebben James is megfelelő partner, így a problémákat humorral kezelik: „Semmi sem döbbent rá jobban a fontosabb dolgokra, mint egy halálközeli élmény” – „Ja, főleg, ha másé.”
A kapcsolatuk egyensúlyát egy harmadik személy érkezése borítja fel, aki viselkedésével egy teljesen más élet lehetőségét mutatja meg nekik, amelyben a békés hétköznapok, a házasság és a gyerekvállalás van a középpontban. A pár közös barátja, Richard (Seress Zoltán) egy nála jóval fiatalabb és tapasztalatlanabb lánnyal állít be. Mandy (Földes Eszter) elsőre csupán egy apakomplexusos, naiv kislánynak tűnik, ám mégiscsak ő az, aki jelenlétével kibillenti a párt a szélsőséges helyzeteken edzett életvitelből, és elvezeti odáig, hogy rákérdezzen: biztosan jó-e, hogy ilyen kockázatos, ám kötelezettségek nélküli életet élnek ők. Ő robbantja ki érzékenységével a morális dilemmákat is. A két nő totális ellentéte egymásnak. Mandy tudatlan, egyszerű lány, ám sokkal nőiesebb, mint Sarah, aki határozott, és képtelen érzelmei kimutatására.
A lány hatására azonban felborul Sarah és James kapcsolatának egyensúlya. A férfi, akit szintén traumatizáltak a háború eseményei és az, hogy majdnem elvesztette szerelmét, arra hajlik, hogy végre megállapodjanak. Sarah harcos természete és igazságvágya azonban nem engedi meg ezt az életformát. Ez a disszonancia újra és újra konfliktusokhoz vezet, amíg egyszer csak elkerülhetetlenné válik a tisztázás. A feldolgozási folyamat a döntések meghozatalával és közös könyv kiadásával ér véget. Aztán Sarah elkattintja az utolsó fotóját.
