Örülök neki, hogy Pesten is megrendezhetem ezt a hihetetlenül korszerű darabot – mondta lapunknak Eperjes Károly Kossuth-díjas színművész Schiller Ármány és szerelem című drámájáról. Az előadást a napokban mutatták be a Pesti Magyar Színházban, a rendezőt a koncepciójáról és a fiatalokkal való közös munkáról kérdeztük.
„Nem szerettem volna egy szakasz katonát bevinni a színpadra” (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Már nem először rendezi meg az Ármány és szerelmet. Békéscsabán tavaly, Veszprémben tavalyelőtt állította színpadra. A koncepciója ugyanaz maradt?
– Igen, mind a három alkalommal ugyanazt szerettem volna megvalósítani. Színházi együttpályázások és bizonyos procedúrák miatt rendezem meg most harmadszor, boldogan. Örülök neki, hogy Pesten is megnézhetik az emberek ezt a hihetetlenül korszerű, modern és romantikus drámát. Ha negyedszer vagy ötödször kérnének fel rá, akkor is szívesen megrendezném.
– Mi az, amit korszerűnek tart a műben?
– Schiller ebben a darabban az európai gyarmatosító népek tragédiáját fogalmazza meg. Az a társadalom, az a család, az a politika, amelyik a szerelmet, a tiszta szeretet nem plántálja az utódaiba, hanem irtja ármánnyal, fondorlatos önzéssel, az önmagát pusztítja el. Azt hiszem, hogy ez még mindig nagyon-nagyon aktuális.
– Ezért választotta a klasszikus feldolgozást?
– Igen, illetve azért, mert szeretem abba a korba helyezni a darabokat, amelyben születtek. Az üzenete így is eljut a nézőhöz, ha jól elkészített, a színészek által mélyen átélt előadás születik.
– Ön szerint mennyire nehéz megragadni az Ármány és szerelem történetét, karaktereit?
– Azt mondják a kollégák, hogy olyan volt nekik a próbafolyamat, mintha elvégeztek volna egy speciális stúdiumot, és most értették meg, hogy csak azon a szinten érdemes színházat művelni, ahogy most mi tesszük. Nemes anyaghoz nemes játék illik.
– Sokszor előfordul, hogy egyetemi hallgatóit is bevonja az előadásaiba?
– Az utóbbi időben igen, sőt, az is előfordul, hogy együtt játszom velük. A Dühöngő ifjúságban például, amit Kéri Kitty rendezett, én vagyok az egyetlen felnőttszereplő.
– Azért szerepeltet hallgatókat, hogy legyen egyfajta fiatalos lendülete az előadásnak?
– Pontosan. Más a tét, hogyha fiatalok játszanak egy ilyen darabot. Persze nincs annyi tapasztalatuk, de nekem az a dolgom, hogy segítsem őket, hogy minél érettebben tudjanak játszani. Nagyon ritka az a színész, aki harminc- vagy negyvenéves korában is jól tudja prezentálni azt a tiszta érzelmi frissességet és lendületet, ami a fiatalokban van.
– Fogalmazhatunk úgy, hogy a darab központi témája – a szerelem és a hatalmi játszmák mellett – a generációk közötti konfliktus?
– Igen, ezt Schiller írta bele. De ugyanezt mondja el a Rómeó és Júliában hasonló módon Shakespeare is. Fiatalnak lenni jó, de az utak sokfelé ágaznak. Van, aki olyan irányba indul, mint a darabbéli Wurm. Törtető, egoista, irigy, karrierista lesz. Aztán vannak a szerelmesek. Ám, ha a szerelmet csak a saját önzésünk fűti, annak tragédia a vége.
– Milyen volt Haumann Péterrel és fiával, Mátéval együttdolgozni?
– Nem először dolgozunk együtt. Péterrel más munkák, filmek kapcsán is találkoztunk már. Mátét most rendezem harmadszor színpadon. Két érett művész. Ez nekem mindig nagy felelősség, és jó kihívás.
– Azt nem érzi kihívásnak, hogy egykor olyan művészek játszottak ebben a darabban, mint Bajor Gizi?
– Nem szabad, hogy ez agyonnyomja az előadást. Ha arra gondolnék, hogy Puskás is ért a labdához, meg Pelé is, akkor nem fociznék soha. Ezzel nem szabad törődni, vagy az embert inkább még nagyobb erőre kell késztesse. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogyha valaki már játszott egy szerepet, és nekem utána kell játszani, attól nincs negatív érzésem, sőt, örömmel tölt el. Biztosan van, akit ez nyomaszt, engem soha nem szokott.
– Rendezőként sem?
– Nem, egyáltalán. Például ebben a darabban a komornyik monológját rendszeresen kihagyják.
A ’62-es Madách színházbeli bemutató óta minden előadásból kihúzták, én meg betettem, mert szerintem, ha az nincs benne, akkor dramaturgiailag megbillen a darab.
– Maga a dráma mennyi változtatáson esett át?
– Csak annyit kértem Deres Péter dramaturgtól, hogy a sokszereplős jeleneteket húzza ki, mert nem szerettem volna egy szakasz katonát bevinni a színpadra. Tehát a tömegjelenetek nélkül mutatjuk be Schiller drámáját, koncentrálva a fő témára. Egy nagy weimari színházból egy nagy kamaradarabot igyekeztem létrehozni.
