Ki tudja, hogy szabad-e, lehet-e megmondani, mi tartozik az irodalomba és mi nem? Az élőbeszédre és az előadásmódra épülő slam poetry egyre népszerűbb, ezért újra és újra felveti a kérdést. A Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélgetést rendeztek a műfaji sajátosságokról, a slam és a költészet viszonyáról, valamint az irodalom elitizmusáról.
A Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállításának egyik termében tartottak beszélgetést a slam poetryről szerda este, Mészáros Márton moderátor a műfajhoz való hozzáállásukról és a slam meghatározhatóságáról kérdezte a résztvevőket – ő maga sajátos szóművészeti mozgalomként definiálta ezt a jelenséget. Totth Benedek író-műfordító szerint a slam különböző művészeti ágak metszéspontja: a vers, az előadó-művészet és a performance elemeiből építkezik. Szekeres Nikoletta kritikus is ilyennek tekinti a slamet, amelynek szerinte van helye és miértje a kortárs kultúrában. Fenyő D. György irodalomtörténész úgy vélte, a slam a hivatalos irodalomra is megtermékenyítőleg hat, a közönséget közelebb hozza az alkotóhoz, és épít a mindenkori aktualitásokra is. De vajon irodalomnak számít-e a slam, és egyáltalán fontos-e besorolni valahova?
Válaszában Totth Benedek egy, a Revizor című kritikai portálon megjelent vitasorozatra hivatkozott, amelyben slammerek, esztéták, kritikusok írták meg a véleményüket: a legtöbben úgy vélik, ez a probléma nem fontos, ideje elengedni a definíciós kényszert. Ha viszont mégis be kellene sorolni, a műfordító a költészet és a slam diskurzusát emelné ki, bár „ebben az esetben az irodalom definícióját is boncolgatni kéne”. Úgy fogalmazott: vannak olyan szövegek, amelyek összetettebbek, ezért túllépnek az egyszeri előadáson. Szekeres Nikoletta arról beszélt, hogy a folklór elemek, a ritmus és a rím a lírához közelíti a műfajt. Fenyő D. György szerint egyértelműen irodalomról van szó: mint kifejtette, az irodalomképünknek az írott szöveg a lényege, amely sokszor magányos olvasásra szánt. Ám sok a köztes forma, amely élőbeszéd-szerűségre lett kitalálva, ilyenek a 20. századi munkás szavalókórusok és a népmesék is – tette hozzá. Felhívta a figyelmet arra, hogy a magas irodalom állandóan kap impulzusokat más kulturális rétegektől, s utalt a ponyvaregények, a populáris költészet és a dalszövegek hatásaira – ide sorolva a slamet is. Mészáros Márton mindezt azzal egészítette ki, hogy régen hangosan olvastak az emberek, a néma, magányos tevékenységként végzett olvasás csak a 17-18. század vívmánya, így a slam voltaképp visszatér a hangzó gyökereihez.
A beszélgetés második felében a slammerek és a költők viszonyáról volt szó, hiszen több slammernek van verseskötete is. Szekeres Nikoletta szerint a slam egyrészről lehet az előadók belépője az irodalomba, másrészről az irodalom belépője lehet a kocsmákba. A résztvevők megegyeztek abban, hogy azok a slammerek, akik költészettel is foglalkoznak, jobb, minőségi slamszövegeket állítanak elő, elsősorban Simon Mártont emelték ki. Fenyő D. György megfordította ezt a gondolatot, szerinte eleve abból lesz költő, akinek a szövegei izgalmasabbak és önmagukban, az előadásmód nélkül is megállják a helyüket. Totth Benedek ennek kapcsán a slam „nagy csapdájáról” beszélt: nem jó, ha túl hatásvadász. Azonban Szekeres Nikoletta szerint az a jó, hogy rájátszanak erre a hatásvadászatra, reflektálnak önmagukra, a céljuk a „fricskagyártás”. Fenyő D. György kiemelte, hogy a slam előadva és rögzített formában az interneten is él, ami azért fontos, mert az irodalom átalakult: nincs többé kézirat, egyre több az online folyóirat, minden digitalizálódik. Ehhez a váltáshoz nagyon jól igazodik a slam.
Végül a műfaj demokratikus jellege került szóba, a moderátor szerint sokan ezzel magyarázzák a népszerűségét, holott a dolog vitatható, hiszen számos szabálya van a slammelésnek is, nem is beszélve a közösség zártságáról. Szekeres Nikoletta úgy vélte, elsősorban a slammerek egyesületté alakulása veti fel azt a kérdést, hogy meg tud-e maradni a műfaj szabad jellege. „Ez egy nagyon fiatal mozgalom” – hangsúlyozta Fenyő D. György. Az irodalomtörténész szerint hozzátartozik az irodalom állandó dialektikájához, hogy folyamatosan nyitott akar lenni, közben viszont mindig elitista marad. Szerinte nem az a kérdés, hogy szabad-e a művészetnek demokratikusnak lenni, hanem hogy meg tudja-e valósítani ezt a nyitott szellemiséget.
Válaszában Totth Benedek egy, a Revizor című kritikai portálon megjelent vitasorozatra hivatkozott, amelyben slammerek, esztéták, kritikusok írták meg a véleményüket: a legtöbben úgy vélik, ez a probléma nem fontos, ideje elengedni a definíciós kényszert. Ha viszont mégis be kellene sorolni, a műfordító a költészet és a slam diskurzusát emelné ki, bár „ebben az esetben az irodalom definícióját is boncolgatni kéne”. Úgy fogalmazott: vannak olyan szövegek, amelyek összetettebbek, ezért túllépnek az egyszeri előadáson. Szekeres Nikoletta arról beszélt, hogy a folklór elemek, a ritmus és a rím a lírához közelíti a műfajt. Fenyő D. György szerint egyértelműen irodalomról van szó: mint kifejtette, az irodalomképünknek az írott szöveg a lényege, amely sokszor magányos olvasásra szánt. Ám sok a köztes forma, amely élőbeszéd-szerűségre lett kitalálva, ilyenek a 20. századi munkás szavalókórusok és a népmesék is – tette hozzá. Felhívta a figyelmet arra, hogy a magas irodalom állandóan kap impulzusokat más kulturális rétegektől, s utalt a ponyvaregények, a populáris költészet és a dalszövegek hatásaira – ide sorolva a slamet is. Mészáros Márton mindezt azzal egészítette ki, hogy régen hangosan olvastak az emberek, a néma, magányos tevékenységként végzett olvasás csak a 17-18. század vívmánya, így a slam voltaképp visszatér a hangzó gyökereihez.
A beszélgetés második felében a slammerek és a költők viszonyáról volt szó, hiszen több slammernek van verseskötete is. Szekeres Nikoletta szerint a slam egyrészről lehet az előadók belépője az irodalomba, másrészről az irodalom belépője lehet a kocsmákba. A résztvevők megegyeztek abban, hogy azok a slammerek, akik költészettel is foglalkoznak, jobb, minőségi slamszövegeket állítanak elő, elsősorban Simon Mártont emelték ki. Fenyő D. György megfordította ezt a gondolatot, szerinte eleve abból lesz költő, akinek a szövegei izgalmasabbak és önmagukban, az előadásmód nélkül is megállják a helyüket. Totth Benedek ennek kapcsán a slam „nagy csapdájáról” beszélt: nem jó, ha túl hatásvadász. Azonban Szekeres Nikoletta szerint az a jó, hogy rájátszanak erre a hatásvadászatra, reflektálnak önmagukra, a céljuk a „fricskagyártás”. Fenyő D. György kiemelte, hogy a slam előadva és rögzített formában az interneten is él, ami azért fontos, mert az irodalom átalakult: nincs többé kézirat, egyre több az online folyóirat, minden digitalizálódik. Ehhez a váltáshoz nagyon jól igazodik a slam.
Végül a műfaj demokratikus jellege került szóba, a moderátor szerint sokan ezzel magyarázzák a népszerűségét, holott a dolog vitatható, hiszen számos szabálya van a slammelésnek is, nem is beszélve a közösség zártságáról. Szekeres Nikoletta úgy vélte, elsősorban a slammerek egyesületté alakulása veti fel azt a kérdést, hogy meg tud-e maradni a műfaj szabad jellege. „Ez egy nagyon fiatal mozgalom” – hangsúlyozta Fenyő D. György. Az irodalomtörténész szerint hozzátartozik az irodalom állandó dialektikájához, hogy folyamatosan nyitott akar lenni, közben viszont mindig elitista marad. Szerinte nem az a kérdés, hogy szabad-e a művészetnek demokratikusnak lenni, hanem hogy meg tudja-e valósítani ezt a nyitott szellemiséget.
