„A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
„Halálra ítélt erődükben elszigetelt magyar testvéreink bizonyára mit sem tudnak a francia írók egyöntetű és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha azt gondolják, hogy a szavak vajmi keveset érnek, s nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti üres siránkozás. Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely sokévnyi késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot.” Az abszurd életérzést magáénak valló, Nobel-díjas francia író, Albert Camus százöt évvel ezelőtt született. Ugyanazon a napon, november 7-én, amelyet a nagy októberi szocialista forradalom „emlékére” sokáig törvényerejű rendelet nyilvánított állami ünnepé Magyarországon. Azokban az években emelte fel hangját, amikor ötvenhatról legfeljebb mint „ellenforradalomról” lehetett beszélni – arról a szabadságharcról, amelynek igazságait, mint azt az iménti idézet is bizonyítja, Camus kezdettől kimondta.
Az elnyomottak iránti együttérzésének gyökerei alighanem algériai gyermekkorába nyúlnak. Camus hadiárva, az édesanyja analfabéta. Egy túlzsúfolt lakásban, szegénységben élő rokonainál nevelkedik a testvérével együtt. Tüdőbetegsége tovább mélyíti az ifjú Camus személyes tragédiáját. Ha nincs a lelkiismeretes tanár, Louis Germain, aki felismeri íráskészségét, alighanem elkallódik az algériai hétköznapokban, és az elidegenedés valószínűleg osztályrésze, mint Meursault-nak, Az idegen (1942) című regénye főszereplőjének.
Kezdeti baloldalisága vitathatatlan, hiszen fiatalon két évig tagja az algériai kommunista pártnak, azt reméli, így tehet valamit a nyomorban élők, köztük az arab lakosság szociális helyzetének javulásáért, még színházat is alapít ennek érdekében, de a sztálinista önkényt ellenzi, ezért kizárják.
A francia földalatti mozgalom Le Combat című lapjánál szerzett tapasztalatai nyomán, a Sziszüphosz mítosza (1942), a Caligula (1944), A pestis (1947) befejezése után Camus hangoztatni kezdi, hogy abszurd létszemlélete, amelyből említett művei fogantak, miben különbözik a többi baloldaliétól: „A szó mai értelmében nem vagyok egzisztencialista, Sartre egzisztencializmusát olyan ellentmondásos filozófiának látom, amely tele van zűrzavarral és rosszhiszeműséggel – idézi Camust életrajzírója, Oliver Todd. – Távolról sem jelenti a szabadság–önkény problémájának elfogadható megoldását, épp ellenkezőleg, csak a szolgasághoz vezethet.”
A lázadó ember (1951) című esszéje egyértelmű szakítás a francia baloldali értelmiséggel, amelynek fordulataira Fázsy Anikó részletesen kitér a Naphta szindróma című művében. Camus egyszerre nyers és szókimondó: „Nincs igazunk, ha egy kalap alá vesszük a fasizmust és az orosz kommunizmust. A fasizmusban a hóhér a hóhért magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozat magasztalja a hóhért.”
Innentől a feszültség nyilvánvaló, az egzisztencialista „vezér” Jean- Paul Sartre író és közte. Sartre saját egzisztencialista filozófiáját, A lét és a semmi (1943) című ontológiai főművét mindenáron össze akarja egyeztetni a marxizmussal, gondolatai gyakorlati megvalósulását pedig a Szovjetunióban látja. Az ellentétet tovább erősítik nyilatkozataik, amelyeket a magyarországi eseményekkel kapcsolatban tesznek.
Sartre-nak meggyőződése: a szovjet tankok azért vonulnak be Budapestre, hogy megmentsék Magyarországot az újraéledő fasizmustól. Amikor a Párizsban élő, az Agence France-Presse (AFP) francia hírügynökségnél dolgozó Fejtő Ferenc a november 4-i invázió után előszót kér Sartre-tól készülő A magyar tragédia 1956 című kötetéhez, már józanabbul fogalmaz. Sartre „szolidaritását és tiszteletét” fejezi ki a magyarok iránt, de kritikával nem illeti a Szovjetunió magatartását. Folyóirata, a Les Temps Modernes 1957 januárjában egy különszámot szentel a budapesti felkelés előzményeinek és történéseinek. Ebben Fejtő Ferenc „a szocialista államfejlődés szempontjából elemzi a magyar felkelés következményeit”, emellett kifejezi „a jövő szocialista állama felépítésének” reményét. Sartre a Sztálin fantomja című tanulmányában kritikus a kommunista diktatúrával szemben, de az összefüggések elemzésekor meg sem közelíti Camus tisztánlátását és bátorságát.
A Kádár megélte a félelem napját (1957. március 15.) című cikkben Marosán Györgynek szemrehányást tesz, amiért azt mondta, hogy „Magyarországon nem lesz több ellenforradalom.” „Hogyan lehetne ellenforradalom, amikor az ellenforradalom került hatalomra? – kérdi az író. – Magyarországon csak forradalom lehet.” Kiemeli, hogy a Kádár-rezsim a félelemre és az elnyomásra építkezik, a „totalitárius vallás véres és egyhangú rítusaira.” Camus kimondja, hogy nincs különbség Rákosi és Kádár között, „ugyanaz a fajzat”.
A Követeléseim az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez című írásában számonkéri értelmiségi társain a kettős mércét, hogy míg a szuezi válság nyomán azonnali tiltakozásuknak adtak hangot, „a megfeszített Magyarország” ügyében hallgatnak. A világot a harmadik világháború küszöbén látja. Az írótársak nevében kéri, hogy az ENSZ közgyűlése haladéktalanul vizsgálja ki „azt a népgyilkosságot, amelynek a magyar nemzet áldozatul esett”. Követeli, hogy rendeljenek el szavazást, minden nemzet felelősségét külön-külön feltüntetve a szovjet csapatok azonnali kivonásáról és szavazást arról, hogy helyettük az ENSZ rendfenntartó csapatai lépjék át a magyar határokat. Emellett szavazást kér a foglyok és elhurcoltak szabadon bocsátásáról. Ellenkező esetben írótársai nevében bojkottal fenyegeti az ENSZ kulturális intézményeit.
Camus részt vesz a magyar szabadságharc első évfordulójának párizsi emlékünnepén, ekkor hangzik el A magyarok vére című beszéde. Ennek már első mondatában leszögezi, nem akarja, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon. Hangsúlyozza, hogy „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben”. Hozzáteszi: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
Albert Camus, T. S. Eliot, Karl Jaspers és Ignazio Silone 1957. december 21-én levélben fordul közvetlenül Kádár János miniszterelnökhöz a kilencévi börtönre ítélt Déry Tibor és társai szabadlábra helyezése vagy helyzetük megkönnyítése ügyében, azt kérik, hogy az elítéltek és családtagjaik csomagküldeményeket kaphassanak külföldről. A levél továbbítására felkért párizsi magyar követség visszautasítja ezt a kérésüket, ezért a levelet 1958. január 22-én nyilvánosságra hozzák, illetve postán elküldik Kádár Jánosnak. (Déry Tibor büntetését 1961-ben felfüggesztik, majd teljes amnesztiát kap, és 1963-ban tér vissza az irodalmi életbe.)
Emlékezzenek reá címmel Camus előszót ír a Nagy Imre-per kapcsán Párizsban megjelent könyvhöz. Ebben rámutat, hogy Nagy Imrét nem elítélték, hanem meggyilkolták 1958. június 16-án, Budapesten. „Tudja az egész világ, hogy Nagy Imre ártatlan, tudja ezt elsősorban Kádár, aki minisztere volt és esküvel fogadta: megkímélik életét.”
Az 1957-ben Nobel-díjjal elismert Camus egészen haláláig folyamatosan hallatja a hangját „a magyar ügyben”, és mint egy helyütt megjegyzi, még ő szégyenkezik amiatt, hogy ennél többet nem tehet.
Egy Facel Vega HK 500 gépkocsi száguld 1960. január 4-én Dél-Franciaországból, Lourmarin-ból Párizs felé. A kormánynál az író életművét gondozó könyvkiadó, Michell Gallimard, mellette ül Camus, hátul Gallimard felesége, lánya és a kutyájuk. Sens-től huszonnégy kilométerre, az 5-ös számú főúton, a Petit Villeblevin fogadó közelében a gépkocsi megpördül, nyílegyenesen letér az útról, és egy platánnak ütközik, visszapattan egy másik fára, totálkárosra törik. Camus azonnal meghal, Michel Gallimard néhány nappal éli túl barátját, a hátul ülő két nő sértetlen, a kutyának nyoma vész.
Két évvel Camus születésének századik évfordulója előtt sajátos összeesküvés-elmélet terjed világszerte, főként a The Observer című brit lap és az olasz Corriere della Sera című olasz újság jóvoltából. A szovjet titkosszolgálatnak Camus halálában játszott esetleges szerepéről szóló találgatások kezdődnek vezető európai lapokban.
Camus abszurd életművének ihlető ereje napjainkig hat. Méltó befejezésképpen Dobai Péter Kossuth-díjas író, költő Albert Camus (1913–1960) emlékében, A. S. N. 100. című versének záró sorai: „A tiszta lélek-terek távlatos messzeségeibe távozott tőlünk / Albert Camus, Afrika fehér fia, ó, nehéz lesz utolérnünk őt, / hiszen ő a Megváltó önkéntes munkatársa / (már-már váltó-társa, Dosztojevszkij oldalán…), / kánon-ember a rontással szemben, / és mi nem ismerjük fogadalmait!”
