Az, hogy a párbajtőr hangsúlyos fegyverré vált hazánkban Sákovics tehetségének, Balthazár fantasztikus lélekerejének, Rerrich szárnyaló elméjének köszönhető. Nagy Ambrusék 1956-ban elhagyták az országot, de mögöttük felnőtt egy komoly nemzedék, Kausz, Gábor, Bárány személyben, és mögöttük egy második virágzott ki: Nemere, Kulcsár, Fenyvesi, Schmitt, B. Nagy, a két Erdős és Osztrics. Aki ezt a két korszakot megélte, a 84 éves Bárány Árpád volt. Vele beszélgettünk.
– Van egy mondás, mely szerint lehetőségek nélkül a képességek nem sokat érnek. Vonatkozik ez az állítás az ön vívókarrierjének kezdetére is?
– Azt hiszem, igen. 1947-ben a sporthivatal több sportágban országos Kisok-bajnokságokat szervezett, hogy rátaláljon a tehetséges gyerekekre. Ez a „vonat” indított el engem is. A budapesti piaristáknál a testnevelő tanárunk vívást is oktatott, és az ő javaslatára indultunk el a Kisok-bajnokság tőrvívó számában. De előtte felmentünk a Semmelweis utcába, a BEAC-ba, és Szabó Laci bácsitól segítséget kértünk. Engem egy Wiener Neustadt-i mester, Ganzmann Ferenc vett kezelésbe. Ennek eredményeként 16 évesen, 1948-ban harmadik lettem, egy évvel később pedig én voltam a győztes.
– Az eredmény gyakran kelt olyan benyomást, mintha csoda lenne.
– Számomra az is volt. Az idilli állapot után azonban szomorú hónapok jöttek. 1950-ben egyetlen magyar sem ment ki a monte-carlói világbajnokságra, mert azt mondták, a vívás úri sport, nem kell támogatni. Nem voltak versenyek, felszerelés is alig, amit az öreg vívók hátrahagytak. Egy olyan pengével vívtam, amely a megengedettnél rövidebb volt, a fejvédő úgy nézett ki, mint egy elhasznált szita. Közben felvettek a Tanárképző Főiskolára, és négy év vívás kimaradt az életemből.
– Néha megnyugvás a léleknek, ha az ember csinálhat valamit, amikor nyilvánvalóan nem tehet már semmit.
– Teljesen abbahagytam a sportolást, amikor a helsinki olimpián az öttusázók nyertek, és a sportvezetés úgy határozott, hogy a sportágat támogatni kell. Két öttusa szakosztály volt akkoriban: a Honvédé és a Csepelé, és úgy döntöttek, hogy az Újpesti Dózsának is legyen. Így kerültem be közéjük. Örömmel álltam kötélnek, mert komplett vívófelszerelést, egyszóval mindent kaptam. Akkor már Gödöllőn voltam testnevelő tanár, és hazafelé, a Tattersallban lovagoltam is.
– Foglalkoztatta, hogy átnyergel az öttusára?
– Nem. Tudniillik a futás meg az úszás nem ment nekem. Közben Hennyei Imre párbajtőr iskolákat adott. És újra jött a csoda: harminc öttusázó és válogatott párbajtőröző körmérkőzést vívott. Gábor Tamás nyert, én voltam az ötödik abban a mezőnyben, ahol Benedek Gábor, Rerrich Béla, Balthazár Lajos, Kausz István és Sákovics József is pástra lépett. Ez volt életem első párbajtőrversenye! Odajött utána hozzám Rerrich Póci, később a svédek világhírű mestere, és azt mondta: „Köztünk a helyed, hétfőn keretedzés lesz, gyere le!”
– És az első nemzetközi párbajtőr-verseny?
– Ismeretes, hogy Nagy Ambrus, Rerrich és Sákovics a melbourne-i olimpia után emigrált – utóbbi később hazajött –, Bay Béla pedig kijelentette, hogy a párizsi világbajnokságra én is utazom. A francia Mouyal mögött ezüstérmes lettem. Ez volt életem első nemzetközi versenye!
– A tokiói olimpia négy magyar vívó aranyérmet hozott: nyert a párbajtőrcsapat is.
– Egyvalaki volt, aki megpróbált nekem keresztbe tenni: Csanádi György, egykori MÁV-vezérigazgató B. Nagyot akarta betenni a csapatba és felcsábítani a BVSC-be. Nevetséges dologgal érvelt. Azt mondta: „Egy vidéki fiút is be kell tenni a csapatba.” Sákovics kapitány azonban – halott poraiban is hálás vagyok neki – kiállt mellettem. Kijelentette, hogy Bárány a szovjetek ellen három győzelemnél nem adja alább, tehát szükségünk van rá. Hasonlóképpen vívtam, mint Fenyvesi: tempó, játék, mozgás, és az oroszok ezt nem bírták.
– Mexikóra már bekövetkezett a nemzedékváltás.
– Annak idején nemcsak engem, hanem Gábor Tamást is „felbőszítette” ez a tíz évvel fiatalabb generáció… Nemere, Kulcsár, Fenyvesi, Schmitt, B. Nagy, később Osztrics és Erdős Sanyi. Ahol csak lehetett, segítették egymást, és mi ezt nagyon is érzékeltük. Bevallom: a guta ütögetett minket. Azt hiszem azonban, hogy kellemetlen ellenfeleik voltunk. A generációk között mindig van ilyen vetélkedés. Nem szabad azonban elvitatni, hogy az ötvenes évek párbajtőrnemzedéke nyitotta meg az utat Kulcsárék előtt. Az öregek keze benne van az ő kezükben.
– Arthur Miller mondotta volt, hogy: „Egy korszaknak akkor van vége, amikor az alapját képező illúziók elpárolognak.”
– Elpárolgott az az illúzió, hogy Kausz, Gábor vagy én tagjai lehetünk a mexikói csapatnak. Velem közölte Sákovics, hogy ha akarok, kimehetek Iránba edzőnek. „Az a pénz biztos, a mexikói aranyérem bizonytalan” – mondta. Vállaltam, de az alapokkal kellett kezdenem. Megtanítottam nekik többek között a kvart-csel-visszaszúrást, ami varázslatosan hatott, mert az öregek csak kvartparádot vettek, csel nélkül. Úgy kezdődött, hogy három hónapig nem kaptam fizetést. De megmondták, hogy Iránban így szokás, ugyanis a legtöbben egy hónap után elpárolognak a pénzzel… Egyszer a bakui szovjet csapat jött egy versenyre. Közölték velem, hogy a sah öccse is megtekinti az összecsapást, és a nyolc szám közül négyet nekünk kell nyernünk. „Ez lehetetlen – jelentettem ki. – „Oldja meg, ez a maga feladata” – kaptam az ukázt. Aztán megérkeztek a bakuiak, és az esti iszogatás közben megkérdeztem őket, hogy akarnak-e eljönni jövőre is. „Hát persze” – mondták. Akkor négy számot engedjenek át. Átengedtek…
– Hogyan alakult Irán után az élete?
– Visszamentem tanítani, majd a Budapesti Vörös Meteor, a későbbi MTK hívott edzőnek. Örömömre szolgált, hogy hat évig a juniorok kapitánya is lehettem, és én rendeztem az MTK-ban első hazai női párbajtőrversenyt! A klub fiataljainak alapképzésében is részt vettem.
– Kulcsár Győző említette, hogy volt egy nagyon jó „alsó” csukló szúrása, ezért görbítette a pengéjét fölfelé. Ha ugyanis alulról próbált szúrni, akkor a penge hegye kicsikét nagyobb szögben találkozott az ellenfél kezével, és kevésbé lett passzé. De ebből a felfelé görbített pengéből állandó balhé volt a versenyeken.
– Ez trükk volt, elismerem, de rengeteg tust adtam ebből a helyzetből. Alacsony voltam, így aztán könnyebb volt az ellenfelek csuklóját eltalálni. Gyors volt a lábam, ezért akció közben gyorsan is léptem hátra.
– Felkapott zsűrielnöknek számított.
– Szerettem ezt a munkát, jóllehet voltak nehéz pillanataim is. Kolczonay Ernőt egyszer kizártam. Két fegyelmi tárgyalás is követte a kizárást, és Kolczonayt rövid időre eltiltották. Már beteg volt, amikor találkoztam egyszer vele. Átölelt és azt mondta: „Igazad volt, hogy kizártál…”
– Hogyan telnek nyolcvan fölött a napjai?
– Van egy öt hónapos unokám, a szemünk fénye. A fiam, aki mellesleg fogtechnikus, elég későn, negyvenkét éves korában nősült meg, úgyhogy van miért boldognak lennünk. Vívóversenyekre ma is járok, de már csak messziről szemlélem a történteket. A véletlenek nagy szerepet játszottak az életemben, de a szerencse mellett az volt a pechem, hogy későn jutott az ölembe. Nem futottam ki a formámat; sokkal több volt bennem…
Pályakép
Bárány Árpád 1931. június 24-én született Budapesten. Párbajtőrvívó, öttusázó, edző. Klubjai: BEAC, ill. Bp. Haladás, Bp. Dózsa, Bp. Vörös Meteor (MTK VM). 1959-ben a világbajnok, 1964-ben az olimpiai győztes csapat tagja volt. Egyéniben vb-ezüstérmes (1957), és többször állt a dobogón a fegyvernem legnagyobb versenyein. Négyszeres csapatbajnok (1957–1960). 1958-ban egyéniben is magyar bajnokságot nyert. 1968 és 1970 között az iráni vívóválogatott állami edzője volt. 1971-től ’90-ig az MTK mestere.
