A fertődi Esterházy-kastélyban állami régizenei központot kellene létrehozni, és a régizenei identitást az ott egykor alkotó Haydn kultuszára építeni – mondta lapunknak az Orfeo Zenekar és Purcell Kórus vezetője, a hazai korhű muzsikálás egyik legjelentősebb szakembere.
Vashegyi György, akit idén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntettek ki, úgy látja: a rendszerváltás óta kevés változás volt a magyar zenei élet szerkezetében.
– Miért van ön szerint viszonylag kevés régizenei előadás hazánkban? A közönségnek csak egy szűk rétege igényli, vagy előadói oldalról nincs elég „kapacitás”?
– Szerintem a közönség mindent szeret, ha minőséget kap, azaz értékes muzsikát, jól előadva: így lehet a zene mindenkié, ahogy Kodály vallotta. A régizene magyarországi helyzete speciális: nincs benne a hazai zenei struktúrában, mivel a rendszerváltás előtt sem volt, míg például a néhai Csehszlovákiában igen. A rendszerváltás óta pedig kevés változás történt az itthoni zenei élet szerkezetében, ezért a magyar régizene fő problémája pénzügyi természetű: az ilyen előadásokra nincs címkézett összeg a kulturális költségvetésben. Hiszen ez a repertoár korhű hangszereket igényel, valamint egy teljes szimfonikus zenekarhoz képest sokszor lényegesen kevesebb muzsikust, ezt például jogszabályi feltételek is nehezítik a kötelező létszámokkal. Az általam alapított és vezetett két együttes, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar 2000 és 2010 között összesen sem kapott százmillió forint külső, állami vagy önkormányzati támogatást. Elsősorban a piacról élünk: ezért tényleg „kötelező” mindig jó koncertet adnunk.
– A zenei képzésen is volna mit fejleszteni, hiszen régizenei énekes oktatás nincs is hazánkban.
– Ami a hangszeresképzést illeti, többéves előkészítés után a Zeneakadémián 2011 őszén négy fontos hangszerből, hegedűből, fortepianóból, fuvolából és oboából régizenei MA-oktatás indult nemzetközi hírű professzorokkal: erősen korlátozott lehetőségeinkkel is szép szakmai eredményeket értünk el. De most már harmadik éve egyáltalán nem kaptunk állami finanszírozott helyeket az egyetemtől, így most ősztől hallgatóink sincsenek. Pedig igenis szükség lenne erre, valamint neves külföldi oktatók részvételére az egyetemi oktatásban, amelynek nemzetközibbé kellene válnia. Mert jelentős lemaradásban vagyunk más országokhoz képest, nemcsak a régizene területén. Az énekképzés esete kicsit más, ott eddig nem indult ilyen oktatás, bár valóban nem ártana. Időnként tartok egész tanéven átívelő, egy-egy jelentős zeneszerzőre összpontosító kurzusokat az egyetem énekesei, karmesterei, zenekara és kórusa számára. Ilyenkor igyekszem „összehozni” minél több és többféle hallgatót, és az egyes szerzőkre jellemző stiláris kérdések is hangsúlyosabban felvetődnek.
– A régizene érdekében egyébként mit lehetne még tenni itthon?
– Elsősorban óriási szükség volna egy állami régizenei központra, saját költségvetéssel: ezzel rövid idő alatt jelentős nemzetközi sikereket érhetünk el. Ennek egyik fontos helyszíne a fertődi kastély lehetne, hiszen a bécsi klasszikus stílus jelentős részben ott született, gondoljunk csak a helyszínhez szorosan kötődő Haydn munkásságára. A magyar „régizenei identitást” elsősorban az ő műveire kellene alapoznunk: a Haydn-kultusz nemzetközi felvirágoztatásának szép feladata erősen ránk, magyarokra hárul.
– A régizene közkeletű értelmezésével ellentétben hogyhogy Haydn is ide számít, és nem csak a reneszánsz vagy a barokk muzsika?
– Az a véleményem, hogy ha egy zenemű szerzője nem él, akkor az már régizene: a fogalom értelmezésénél az elmúlt évtizedekben szintén ebbe az irányba haladtak a világban. Ha már nem tudjuk a komponistát megkérdezni, hogy ezt vagy azt hogyan érti a kottában, mi volt a célja vele, lehetne-e esetleg kicsit másképp játszani. Már nem ismerjük a pontos szándékait és ezért a kottára, valamint másodlagos forrásokra kell hagyatkoznunk, így az értő előadás érdekében lényegében alapvető kutatásokra kényszerülünk. Természetesen kicsit másképp régizene a több mint háromszázötven éve elhunyt Monteverdi, mint a negyven éve meghalt Sosztakovics művészete, de a feladat lényege ugyanaz. Csak egy példa: ugyanaz a zenei jel Mozartnál és Haydnnál, akik ugye nagyjából egyszerre éltek, jól ismerték egymást, sőt barátok is voltak, sokszor teljesen mást jelent.
– Az előadói hagyomány sem segíthet bizonyos esetekben?
– Sajnos a folyamatos előadói tradíció el is tudja homályosítani a dolgokat, olykor akár nagyobb torzulásokat okozva, mintha az adott szerzőt évszázadokra teljesen elfelejtették volna. Csak nagyon óvatosan támaszkodhatunk a hagyományra, persze néha mégis fontos támpont. Ebből a szemszögből nincs lényeges különbség a barokk és a bécsi klasszika zenéje között. Richard Strauss vagy mondjuk Bartók esete valóban más, hiszen tőlük saját felvételek is rendelkezésre állnak. Itt az a gond, hogy a mai előadók szerintem ezekből sokszor nem jó következtetéseket vonnak le.
– Ha zenei stílusok szerint nézzük, akkor sem húzható semmiféle korszakhatár?
– Az egyik mesterséges vonal Bach halála, 1750 körül húzódik, használatának biztosan nincs sok értelme, legalábbis a „régizene – nem régizene” témában. A barokk eredetileg ékszerészeti, később művészettörténeti műszó, zenére először az 1730-as években, Rameau Hippolyte et Aricie című operájának elmarasztaló kritikai jelzőjeként írták le. Ezt utólag az egész, nagyjából 1600-tól 1750-ig tartó zenei korszakra alkalmazták. Azonban amikor például Haydn már javában írta a szimfóniáit, Rameau még élt és komponált Párizsban! A francia zenetörténet a 17–18. századot a forradalomig egyfajta folyamatosságában szemléli. Talán éppen a nagy francia forradalom hozott el olyan változásokat, amelyek valóban új zenei nyelvet teremtettek, lassan egész Európában. A néhai Frans Brüggen, aki 1981-ben megalapította a Tizennyolcadik Század Zenekarát, sokáig azt vallotta, hogy Beethoven 1803-ban írt Eroica szimfóniájával zárul le a régizene korszaka, és eddig van értelme a korhű hangszerek használatának. Itt valóban fontos határ húzódik, még ha később maga Brüggen is máshogy gondolta ezt.
– Miért jelentheti ez a stílushatárt?
– Az addig érvényes zenei nyelvezetet elsősorban Beethoven feszíti szét. Karakterváltás történik: én úgy szoktam fogalmazni, hogy az addigi egyes szám harmadik személyű zene egyes szám első személyre vált, a zeneszerző személyisége addig ismeretlen módon kerül előtérbe.
– A barokknak titulált zene külföldön népszerű, de hazánkban is van rajongótábora, bár kevés koncertet és operaelőadást találunk. Mi lehet a vonzódás oka?
– A francia forradalom előtti európai világképben egyfajta folytonosság és rend van jelen, a középkortól a felvilágosodásig korszakai során. És ha egy zeneszerző fejében is „rend van”, a műve is sok mindent ki tud fejezni. A 18. század egyik kulcsfogalma emellett a jó ízlés: talán ennek is köszönheti a barokk zenei nyelv az erőteljességét és egyediségét, ezért szeretik annyian.
– A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar a következő évadban ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját. Nemzetközi hírűek, együttműködnek a Versailles-i Barokk Zenei Központtal, a velük közös Rameau-lemezük 2014-ben külföldi díjakat és méltatásokat gyűjtött be. Az idén pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki önt, elismerve a munkásságát. Mire készülnek a következő évadban?
– Fontos erkölcsi elismerésként tekintünk arra, hogy a Művészetek Palotájában 2015–2016-ban az évad együttesei leszünk, számos fellépéssel. Folytatjuk a versailles-i együttműködést: egy 18. századi, a korában nagyon népszerű és fontos francia zeneszerző, Mondonville motettáit és – 1742 óta előadatlan – első, Isbé című operáját vesszük lemezre. Színpadra állítjuk Monteverdi művét, a Poppea megkoronázását, a jövő évi Budapesti Tavaszi Fesztiválon pedig Mozart Idomeneo című operáját adjuk elő koncertsze- rűen. Lesz Michael Haydn újkori világbemutatónk, Helmuth Rilling vezényletével ismét játsszuk a Máté-passiót is, valamint terveink szerint René Jacobs karmesterrel is turnézunk majd. Nagyon sok örömem van abban, amit csinálok – és reménykedem, hogy hamarosan további, jelentős fejlődés is lesz a hazai régizene terén.
