Fel kell ismerni sajnos, hogy a mai Woody Allen már nem az a Woody Allen, aki annak idején ironikus-önreflexív módon beszélt saját problémáiról, származásáról, párkapcsolatairól és úgy általában az őt körülvevő világról, az élet univerzális kérdéseiről.
Az elmúlt mintegy tizenöt évben, nagyjából a Match Point óta az az érzésünk a filmjei láttán, mintha a rendező elzárkózott volna a külvilágtól, önmagát dolgozószobájába száműzve, egyedül tengetné napjait híres filozófusok, Dosztojevszkij meg más orosz írók könyveinek társaságában, és ezeken keresztül próbálná megfejteni az életet. Mindezzel alapvetően nem is lenne baj, ám a filmjeiben újabban előtérbe került szereplők mesterkéltnek hatnak, nehezen magyarázható motivációkkal.
Mindez tökéletesen igaz új művére, az Abszurd alakra is, pedig a játékidő első felében még azt gondoltuk, Woody Allen végre visszatalált önmagához, és ismét csúcsformában van: a címszereplő egy filozófiaprofesszor, akinek válságban van az élete, folyamatosan viszkit vedel laposüvegből, cinikus, olykor nyers, egyedi stílusa miatt azonban imádják a diákjai. Tehát a film- és irodalomtörténet leghálásabb karaktertípusáról van szó, ráadásul joggal gondolhatjuk, hogy a rendező hosszú idő után ismét magában találta meg az ihletet. Aztán a cselekmény pörög tovább, a tanár azon kapja magát, hogy egyik csinos tanítványa és szintén vonzó, idősebb kolléganője is élénken érdeklődik iránta, de a szerelem helyett egy különös véletlen, majd az ebből fakadó abszurd ötlet ad újra „értelmet” az életének. Egy kávézóban ülve ugyanis fültanúja lesz egy asszony panaszának, akit a hatalmával visszaélő bíró várhatóan megfoszt a gyermekétől. A férfi úgy dönt, titokban segít, és lesújt a jog korrupt emberére – mivel semmi köze az ügyhöz, soha nem gyanúsítanák a gyilkossággal.
Nagyjából az említett Match Point óta Woody Allen visszatérő témája az, hogy miképp válik gyilkossá egy különösen művelt, kimagasló anyagi helyzetben lévő, látszatra mintapolgárnak tűnő ember, akiről a legkevésbé sem gondolnánk.
A bűn és bűnhődés témáját feldolgozta már a Dosztojevszkij által ihletett Kasszandra álmában, az Abszurd alakban azonban mindezt kifordítja, és azzal a gondolattal játszik el, hogy mi van, ha valaki a legkevésbé sem bánja meg a gyilkosságot, sőt a nagyobb jóért végzett cselekedetként könyveli el.
A végeredmény azonban sajnos őrzi a rendező közelmúltban készített munkáinak langyosságát, mondhatni, csak annyi változott, hogy korábbi állandó színésznőjét, Scarlett Johanssont most éppen Emma Stone-ra cserélte, aki ezúttal is ugyanazt a kissé különc, de alapvetően naiv és bájos fiatal lányt játssza, mint összes korábbi szerepében. Joaquin Phoenix azonban tagadhatatlanul remek a hálás címszerepben, neki köszönhetően az Abszurd alak mindvégig szórakoztató és kellemes élmény, csupán a mesterkélt fordulatok, a valótlannak ható karakterek hatására minden humora és erénye ellenére is lufiként kipukkanó, üres filozofálgatás.
Abszurd alak
Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 96 perc, 2015
Rendező: Woody Allen
••••••7•••
