„Kattintott kőkorszak”

Nyelvbotlásnak indult, mégis nehéz volna tömörebben összefoglalni azt a kérdést, amely körül pénteken három órán át forgott a Republikon Intézet „M.I. a helyzet? – Magyarország a mesterséges intelligencia korában” című konferenciája az A38 Hajón. A rendezvény deklarált célja is az volt, hogy a mesterséges intelligenciáról ne pusztán fenyegetésként vagy technológiai csodaként beszéljünk, hanem arról, miként tehető az életünket valóban segítő eszközzé.

A Magyar Hírlap is meghívást kapott a rendezvényre, ahol Horváth Ádám, az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium miniszteri tanácsadója, Kósa Mónika Montessori-pedagógus és iskolaalapító, Mérő László matematikus-pszichológus, Rékasi Tibor, a Magyar Telekom vezérigazgatója és Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter tartott előadást. A kerekasztalhoz Polereczki Andrea mellett a Telekom részéről Bánhegyi Csanád is csatlakozott.

Különböző helyről érkeztek, mégis a maguk területén ugyanahhoz a problémához jutottak vissza: a mesterséges intelligencia gyorsabban fejlődik, mint ahogy az intézményeink – és talán mi magunk is– megtanulunk vele bánni.

A MI már bent van az iskolában

Horváth Ádám OECD-kutatásokkal mutatta be, milyen gyorsan vált hétköznapi eszközzé a generatív AI. Az OECD 2026-os Digital Education Outlookja szerint a mesterséges intelligencia (MI) javíthatja egy diák aktuális teljesítményét, de ebből még nem következik valódi tanulás. Ha a rendszer egyszerűen átveszi a gondolkodási feladatot, az előny eltűnhet, amikor az eszközt elveszik.

Ezért az iskola feladata már nem az, hogy megpróbálja kizárni a MI-t.

Elkéstünk vele.

A feladat az, hogy megtanítsa a gyereket azt jól használni.

És itt a pedagógus szerepe nem csökken, hanem felértékelődik. A tanár irányt mutat, kérdez, nevel, ellenőriz és validálja a fejlődést. Ma senki nem tudja, hogyan fog gondolkodni húsz év múlva egy most tízéves gyermek, vagy milyen szakmák léteznek majd. Ezért nem pusztán programokat kell megtanítani neki, hanem gondolkodni, mérlegelni, összefüggéseket felismerni és kételkedni.

Az OECD ugyanezt a folyamatot hangsúlyozza. A MI akkor támogatja a tanulást, ha világos pedagógiai céllal használják és nem helyettesíti a gondolkodási erőfeszítést vagy az oktatás középpontjában álló emberi kapcsolatot.

Észtország már országos kísérletet csinál ebből. Az AI Leap programban a középiskolások és tanáraik MI-eszközökhöz és képzéshez juthatnak. A program első szakasza húszezer diákot érintett, amelynek középpontjába tudatosan a pedagógusok felkészítését, a kritikus MI-műveltséget és a felelős használatot állították. Az észt megközelítés lényege tulajdonképpen ugyanaz, ami Budapesten is kirajzolódott. Nem az MI helyett, hanem vele együtt kell megtanulni gondolkodni.

Magánemberként közel vagyunk, vállalatként kevésbé

Az Eurostat 2025-ös adatai érdekes magyar kettősséget mutatnak. A 16–74 éves magyarok 29,6 százaléka használt generatív AI-t, miközben az uniós átlag 32,7 százalék volt. Vagyis magánemberként nincs közöttünk drámai szakadék.

A cégeknél viszont igen.

Az EU legalább tízfős vállalkozásainak 20 százaléka használt AI-technológiát, Magyarországon csak 10,4 százalék. Dániában 42, Finnországban 37,8, Svédországban 35 százalék volt az arány.

Ez talán a magyar AI-paradoxon:

az alkalmazott hazamegy, megnyitja a ChatGPT-t, majd másnap bemegy egy munkahelyre, ahol ugyanaz a technológia még nem épült be a folyamatokba.

Rékasi Tibor előadása és Bánhegyi Csanád kerekasztalos hozzászólása ezért már nem a technológiai csodálkozásról szólt. A nagyvállalatoknál lassan lejár a játékidő. A kérdés most az, hogy a fejlesztés termel-e értéket, időt takarít-e meg, javítja-e a szolgáltatást, biztonságos-e – és ki vállalja a felelősséget, amikor hibázik.

Ez egyébként pontosan az az irány, amelyről a Telekom saját MI-stratégiájában is beszél, a látványos kísérletezés helyett az üzleti érték, a MI-alapműveltség, a kritikai gondolkodás és az adattudatosság kerül előtérbe.

Bár számukra a valódi kihívást a fejlődés gyorsaságának követése jelenti. Már 10 évvel ezelőtt elindították a MI eszközök beépítésének lehetőségének vizsgálatát. Mire elkészültek a tervek alapján a kész megoldások, már tervezhették is újra, ma sokkal gyorsabban, pontosabban és hatékonyabban lehet kódolni.

Mérő László: „Olyan nincs, hogy AI”

A délelőtt egyik legerősebb mondata Mérő Lászlótól érkezett:

„Olyan nincs, hogy AI.”

Van eszköz.

És van ember, aki használja.

Azért fontos ez a mondat, mert hajlamosak vagyunk a MI-ről úgy beszélni, mintha egyetlen teremtmény volna, amely ír, fest, programoz, diagnosztizál, majd egy rosszabb kedvű kedden elveszi mindenki munkáját.

Pedig különböző eszközökről beszélünk, különböző feladatokra.

A kérdés nem az, hogy használjuk-e, hanem hogy mit, mire, hogyan és milyen emberi kontroll mellett használunk. Mérő szerint ráadásul még csak most alakul ki az ízlésünk az ember és a gép kapcsolatában: tanuljuk, mikor segítség a MI és mikor válik mankóvá.

A beszélgetésben az intuíció is előkerült mint az emberi döntés egyik különös összetevője. Nem érdemes ebből misztikus ember–gép határvonalat húzni, de valami biztos, a döntés következményeiért továbbra sem az algoritmus áll fel előbb a székből.

Az emberi ítélőképesség és felelősség ezért nem technológiai maradvány, hanem egyre értékesebb képesség.

Nem véletlen, hogy az Európai Unió AI Act-je a nagy kockázatú mesterségesintelligencia-rendszereknél kifejezetten emberi felügyeletet követel meg. Vagyis Európa szabályozási logikája sem abból indul ki, hogy a technológiát tiltani kell, de abból sem, hogy rá lehet hagyni mindent.

Polereczki Andrea ezt sokkal egyszerűbben fogalmazta meg: nincs jó vagy rossz technológia, jól vagy rosszul használt technológia van.

Nem kell megrettenni a fejlődéstől.

Meg kell tanulni használni azt.

A magyar tét ennél nagyobb

Magyarországnak ezért a MI nem divatkérdés és nem is pusztán informatikai ügy.

Versenyképességi, oktatási és végső soron kulturális kérdés.

Technológiai szuverenitást ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy egy tízmilliós ország minden algoritmust maga fejleszt. Sokkal inkább azt, hogy nem csupán passzív fogyasztója lesz mások technológiájának, van saját tudása, képzett tanára, felkészült vállalata, magyar nyelvű tartalma és olyan polgára, aki felismeri, ha a gép téved.

Tanács Zoltán szerint 2027-től jöhet az AI fejlődésének igazi robbanása.

Lehet, hogy az évszám pontos lesz, lehet, hogy nem.

A fontosabb kérdés az, hogy felkészülten talál-e minket a következő ugrás.

Lesznek-e olyan iskoláink, amelyek nem egyszerűen MI-t használó, hanem gondolkodni tudó fiatalokat nevelnek?

Lesznek-e olyan vállalataink, amelyek nemcsak előfizetnek egy újabb szolgáltatásra, hanem termelékenységet építenek rá?

A kattintott kőkorszakból ugyanis kétfelé vezethet az út.

Az egyikben egyre intelligensebb gépeink lesznek, miközben lassan leszokunk a saját gondolkodásunkról.

A másikban megtanuljuk átadni nekik azt, amit nálunk gyorsabban és jobban tudnak és megőrizzük magunknak azt, ami továbbra is emberi feladat:

kérdezni, mérlegelni, kételkedni és felelősséget vállalni.

Talán ezért a mesterséges intelligencia korának legfontosabb kérdése végül nem az lesz, hogy mennyire válik intelligenssé a MI.

Hanem hogy közben mi mennyire maradunk azok.