Ezerötszázötven éve, 476. szeptember 4-én tette le a trónról a germán Odoaker az utolsó nyugat-római császárt, Romulus Augustulust, hagyományosan innen számítjuk az ókor végét.
A Római Birodalom legnagyobb kiterjedését az első és a második század fordulóján érte el, lakosai hosszú ideig békében éltek. Idővel azonban a közigazgatási és katonai rendszer anakronisztikussá vált, a határ közelében élő barbár népek betörései miatt a császároknak több fronton kellett védekezniük, egész provinciákat kellett feladniuk, mások - mint például Gallia - hosszabb-rövidebb időre önállósodtak. A 3. század folyamán csaknem ötven évig saját légióik által a trónra emelt katonacsászárok uralkodtak, akiknek többsége egy évig sem viselte a címet és vetélytársai kezétől erőszakos halált halt.
A birodalom szétesését Diocletianus császár akadályozta meg, aki központosította, de az úgynevezett tetrarchia (négyes uralom) rendszerével meg is osztotta a hatalmat. Diocletianus felismerte, hogy egyedül nem képes az irányításra, ezért egy társcsászárt vett maga mellé, és mindkét uralkodónak volt egy-egy segítője is, így négyen kormányozták a birodalmat. A hadsereget kettéosztotta az állandóan a határ közelében állomásozó csapatokra és a bárhol bevethető tartalékra, a kincstárt új adók bevezetésével feltöltötte. Utódja, Nagy Constantinus császár a birodalom keleti, jobban védhető részén új fővárost - Konstantinápolyt, a mai Isztambult - épített, véget vetett az egyre népesebb keresztény közösségek üldözésének, értékálló pénzt veretett.
A reformok azonban nem tudták megakadcsak késleltették a hanyatlást, amelyet a népvándorlás gyorsított fel. A Belső-Ázsiából származó hunok 375-ben jelentek meg Európában, ezt tekintik a népvándorlás kezdetének. A nomád életmódot folytató, sztyeppei lovas harcmodort alkalmazó hunok legyőzték vagy elüldözték az Európa keleti részén élő törzseket, amelyek a Dunán átkelve a Római Birodalomban leltek menedékre. A Balkánra betelepült nyugati gótok 378-ban a hadrianopolisi csatában legyőzték Valens császárt, ezzel véget ért a római katonai fölény időszaka. A császárok változtattak politikájukon: megengedték a határukhoz érkező népek letelepedését, amelyek a katonáskodás fejében adómentességet, földeket is kaptak, de egy tömbben éltek, nem integrálódtak és nem függtek a birodalom központjától.
Az utolsó nagyformátumú római uralkodó, Theodosius császár felismerte, az immár többnyelvű, különböző kultúrájú népek alkotta birodalomnak közös identitásra van szüksége, ezért államvallássá tette a kereszténységet. A könnyebb kormányozhatóság érdekében halála előtt, 395-ben felosztotta a birodalmat két fia között, amely végleg ketté szakadt, létrejött a Nyugat-római és a Kelet-római Birodalom. A Konstantinápoly központú, görög nyelvet használó keleti birodalomrész gazdaságilag, kulturálisan is fejlettebb volt, és sikerrel igyekezett a határához érkező törzseket nyugat felé terelni.
A latin nyelvű Nyugat-római Birodalom uralkodói a germán népek pusztításai miatt (Rómát az 5. század első felében kétszer is kifosztották) fővárosukat a jobban védhető Ravennába helyezték át, és megkezdték a nehezen védhető területek kiürítését, ezek között volt Britannia, Karthágó, Pannónia. A 451-es catalaunumi csatában még sikerült megállítani Attila hunjait, akiknek birodalma két évvel később királyuk halála után szétesett, de a Nyugat-római Birodalom napjai meg voltak számolva.
A tényleges uralmat már nem a császárok, hanem a hadsereg fővezérei gyakorolták, a legismertebb közülük a catalaunumi csata hőse, "az utolsó rómainak" nevezett Flavius Aetius volt, akit a dicsőségére féltékeny III. Valentinianus gyilkolt meg 454-ben. A császár egy évvel később halt meg, s vele kihalt a Theodosius-dinasztia. A következő húsz évben kilenc császár uralkodott nyugaton, akiknek tényleges hatalma Itáliára korlátozódott, a távolabbi területeken az adót sem tudták beszedni, emiatt hozzájuk hű hadsereget sem tudtak fenntartani. Anthemius császár 468-ban I. León bizánci császárral szövetségben kísérletet tett a leggazdagabb provincia, a vandálok uralta Africa visszaszerzésére, ám az utolsó közös katonai próbálkozás kudarcba fulladt, s Anthemiust fővezére 472-ben meggyilkoltatta.
A trónt két évvel később szerezte meg Julius Nepos, Dalmatia kormányzója, de 475-ben elűzte fővezére, a korábban Attila hun király udvarában magas tisztséget betöltő Orestes, aki saját fiát, a gyermek Romulus Augustulust tette meg császárnak. Orestes uralma ellen saját, a germán szkírekből, rugiakból és herulokból álló csapatai lázadtak fel, mivel ígérete ellenére nem juttatta őket földhöz. Az Odoaker vezette lázadók meggyilkolták Orestest, és miután bevették Ravennát, 476. szeptember 4-én lemondatták a gyermek bábcsászárt, de életét megkímélték.
Odoaker nem a római császár, hanem az Itália királya (rex Italiae) címet vette fel, a felségjelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte a szenátussal és elismerte Zénó kelet-római császár fennhatóságát. A történetírás hagyományosan ezt tekinti a Nyugat-római Birodalom bukásának és az ókor végének, ráadásul az utolsó római császár Romulus neve utal a várost több mint ezer évvel korábban megalapító királyra és az első császárra is. A kortársak azonban korántsem éreztek történelmi változást, inkább úgy értelmezték az eseményeket, hogy ideiglenesen üresen maradt a nyugati társcsászári poszt, a császári címre igényt tartó, Konstantinápoly által elismert Julius Nepos Dalmatiában továbbra is uralkodott, a római intézményeket érintetlenül hagyó Odoaker csupán leszámolt egy trónbitorló császárral.
