Képzelje el, hogy évekkel édesapja halála után beírja a telefonjába: „Apa, mit tanácsolnál?” Néhány másodperc múlva ugyanazzal a szóhasználattal, talán még ugyanazon a hangon érkezik a válasz.
Az úgynevezett griefbotok már nem pusztán egy Black Mirror-epizód ötletei. A digitális halhatatlanság technikailag közelebb került, az emberi gyász azonban nem biztos, hogy felkészült rá. A nagymama hangja ott van egy régi videón, az apa több ezer e-mailt hagyott maga után, a férj telefonján évekre visszamenően ott vannak az üzenetek, a testvér közösségi oldalán fotók, hozzászólások, kedvenc mondatok és évtizednyi digitális nyom maradt.
Az ember korábban leveleket, fényképalbumot és tárgyakat örökölt a halottaitól, a XXI. század embere adatbázist örököl. Ebből az adatbázisból pedig mesterséges intelligenciával már létrehozható valami egészen új: egy rendszer, amely nemcsak megmutatja az elhunyt emlékeit, hanem válaszol is. Az úgynevezett griefbot olyan mesterséges intelligencián alapuló program, amely szöveges üzenetek, közösségimédia-bejegyzések, fotók, hanganyagok vagy más digitális nyomok segítségével próbálja utánozni egy meghalt ember kommunikációját. Több vállalkozás kínál már különböző formában hasonló megoldásokat.
A technológia első hallásra kegyetlennek tűnhet, második hallásra viszont megdöbbentően csábító. Aki elvesztette valamelyik szülőjét, valószínűleg ismeri a gondolatot: bárcsak még egyszer kérdezhetnék tőle valamit.
Hogyan készítetted azt az ételt?
Emlékszel arra a nyaralásra?
Mit tennél az én helyemben?
Mit mondanál az unokádnak?
Ha a technológia képes valamilyen választ létrehozni, az ember természetesen meg akarja hallani.
Csakhogy ki válaszol? Nem az apa, nem az anya, hanem egy statisztikai modell, amely a rendelkezésére bocsátott adatok alapján megpróbálja kiszámítani, milyen mondat illene az elhunythoz. Ez alapvető különbség. A gyász ugyanis nem adatprobléma. Az ember nem azért szenved, mert nem áll rendelkezésére elegendő régi mondat a szerettétől. Azért szenved, mert a másik nincs többé jelen. A gyász egyik legfájdalmasabb, de talán legfontosabb része ennek a valóságnak az elfogadása. A griefbot ezzel szemben különös köztes állapotot teremthet. A halott nincs itt, de bármikor írhatunk neki. Nem él, de válaszol. Nem emlékszik, de úgy beszél, mintha emlékezne.
Ebből komoly pszichológiai kérdések következnek. Segítheti-e a lezárást egy ilyen rendszer, vagy éppen ellenkezőleg, mesterségesen fenntarthatja azt az érzést, hogy a kapcsolat változatlan formában folytatható? Erre ma még nincs egyszerű, minden emberre érvényes válasz. Van azonban egy másik probléma, amelyről kevesebbet beszélünk: a beleegyezés.
Az elhunyt akarta volna, hogy digitális másolatot készítsenek róla?
Megengedte, hogy magánüzeneteit egy mesterséges intelligencia tanítására használják?
Mi történik, ha a gyermek akarja a griefbotot, de a testvér tiltakozik?
Ki rendelkezik a halott digitális személyiségével?
A család?
Az a vállalat, amelyik a rendszert működteti?
Az ember életében rendelkezik valamennyire saját arcával, hangjával és szavaival. Halála után azonban ezekből kereskedelmi szolgáltatás épülhet. Innen pedig már egészen sötét kérdésekhez jutunk.
Mi garantálja, hogy a digitális apa nem kezd egyszer termékeket ajánlani?
Hogy egy ingyenes szolgáltatás finanszírozása érdekében nem jelenik meg reklám egy gyászbeszélgetés mellett?
Hogy egy vállalat tíz év múlva nem módosítja a feltételeket?
A halál az emberi civilizáció egyik legrégebbi határa.
Vallások, temetési szertartások és családi hagyományok évezredek óta segítenek abban, hogy a közösség elbúcsúzzon halottaitól, miközben emléküket megőrzi.
Az emlékezés és a jelenlét azonban két különböző dolog. A fénykép nem tesz úgy, mintha válaszolna. A levél nem állítja, hogy most írta. A sírkő nem próbál beszélgetést kezdeményezni, a griefbot átlépi ezt a határt. Talán ezért lesz szükség nemcsak technikai, hanem kulturális szabályokra is. Lehetséges, hogy a jövőben az emberek végrendeletükben arról is rendelkeznek majd, engedélyezik-e digitális másolatuk létrehozását.
„Szeretném, ha a gyermekeim használhatnák.”
Vagy éppen:
„Halálom után ne készítsetek belőlem chatbotot.”
Ez ma különös mondatnak tűnik. Néhány év múlva talán ugyanolyan természetes lehet, mint rendelkezni egy közösségimédia-fiók sorsáról. A technológia képes lehet lemásolni egy hangot, utánozni egy szófordulatot, megjósolni egy választ. Egyvalamit azonban nem tud visszaadni, a személyt. Talán éppen ezért kell nagyon óvatosan bánnunk azzal az ígérettel, hogy a mesterséges intelligencia legyőzheti a búcsút. A halottainkat nem attól szeretjük tovább, hogy úgy teszünk, mintha nem mentek volna el. Hanem attól, hogy emlékszünk rájuk.







