Megható társadalmi összefogás indult a kórházakban szülői gondoskodás nélkül maradt csecsemőkért, ám egyre fontosabb kérdés, hogy valójában mire van szüksége egy néhány hetes babának. Sok ölelésre, bárkitől vagy inkább kevés, állandó, felkészült emberre, akinek a jelenléte kiszámíthatóvá válhat számára?
Itt nem felnőttek jótékonysági akciójáról, hanem életük legérzékenyebb fejlődési szakaszában lévő gyermekekről van szó. A kérdés ezért nem az, hány ember szeretné őket megölelni, hanem az: mi szolgálja valóban a baba érdekét?
Van valami elementárisan emberi abban, ahogyan Magyarország reagált a kórházakban szülői gondoskodás nélkül maradt csecsemők történetére. Amikor nyilvánosságot kapott, hogy több száz kisgyermek tölti első heteit, hónapjait egészségügyi intézményben úgy, hogy sokuknak már nincs szükségük kórházi kezelésre, emberek tízezrei mozdultak meg.
Az ÉRINTŐK nevű civil kezdeményezés Facebook-közössége rövid idő alatt ötvenezer fő fölé nőtt, az augusztus 19-én megnyitott jelentkezési felületre pedig a szervezők közlése szerint néhány óra alatt több mint tízezer önkéntes jelentkezett a „Babasimogató” programba. A civil kezdeményezés eredeti terve mintegy 4500 felkészített önkéntes országos hálózatának létrehozása.
Ez első hallásra gyönyörű történet és bizonyos értelemben az is. Egy társadalom erkölcsi állapotáról sokat elmond, hogy tízezer ember hajlandó-e időt áldozni egy idegen gyermekre. Az együttérzés, a gondoskodási ösztön, az önkéntesség és a közösségi felelősség olyan értékek, amelyeket aligha volna helyes gyanakvással fogadni.
Csakhogy van itt egy kellemetlen kérdés, amelyet éppen a gyermekek érdekében kell feltenni.
Biztos, hogy minden segítség, amely jólesik annak, aki adja, egyúttal jó annak is, aki kapja?
Nem plüssállatokról van szó
A „babasimogató” szó kedves. Talán túlságosan is az. Azt a képzetet keltheti, mintha a kórházi osztályokon egész nap ölelésre váró csecsemők feküdnének, akikhez csak oda kell menni, felvenni őket, megsimogatni a fejüket, ringatni egy ideig, majd átadni őket a következő szeretetteljes önkéntesnek. Az önkéntesek nem járnának kórházról kórházra: minden jelentkező egyetlen intézményt választhatna, ahová rendszeresen visszatérne. Ez jó irány. Egy csecsemő idegrendszere azonban ennél sokkal bonyolultabb. A kisbaba nem egyszerűen „érintést” igényel. Kapcsolatot igényel.
A WHO és az UNICEF korai gyermekfejlődéssel kapcsolatos szakmai keretrendszere a „responsive caregiving”, vagyis a válaszkész gondozás fontosságát hangsúlyozza. Ennek lényege éppen az, hogy a felnőtt megfigyeli a gyermek jelzéseit, értelmezi azokat, majd következetesen és megfelelően reagál rájuk. A biztonságot tehát nem önmagában az érintések száma teremti meg, hanem az, hogy a gyermek megtapasztalja: jelzéseire kiszámítható válasz érkezik.
Ez óriási különbség.
Egy újszülöttnek ugyanis nem feltétlenül arra van szüksége, hogy valaki éppen akkor vegye ölbe, amikor az önkéntesnek erre ideje és kedve van. A kérdés az, hogy mit jelez a baba.
Fáradt?
Éhes?
Aludni szeretne?
Fáj valamije?
Túl sok inger érte?
Szüksége van közelségre?
Vagy éppen arra volna szüksége, hogy békén hagyják?
A valódi gondozás ott kezdődik, amikor nem a felnőtt szeretetadási vágyából, hanem a gyermek szükségletéből indulunk ki.
Az érintés fontos, de ebből még nem következik minden
Nem lenne helyes átesni a ló túloldalára sem. Az emberi érintés jelentőségét rengeteg szakirodalom támasztja alá. Különösen koraszülött gyermekeknél vizsgálták a bőrkontaktus, a taktilis ingerlés és más szenzoros beavatkozások hatását, és számos vizsgálat kedvező eredményeket talált többek között a súlygyarapodás vagy egyes rövid távú fejlődési mutatók tekintetében.
Léteznek külföldön önkéntes „cuddler”, vagyis babaringató programok is. Egy torontói vizsgálat például kedvező tapasztalatokról számolt be egy képzett önkéntesekkel működő program esetében, bár maguk a kutatók is hangsúlyozták, hogy nagyobb vizsgálatokra lenne szükség az eredmények megerősítéséhez.
A szakirodalom tehát korántsem azt mondja, hogy az önkéntes jelenlét rossz volna, de azt sem mondja, hogy bármilyen érintés, bármelyik felnőttől, bármilyen gyakorisággal automatikusan jót tesz egy csecsemőnek. A koraszülött-ellátásban alkalmazott különböző szenzoros beavatkozások eredményeit áttekintő kutatások ráadásul jelentős módszertani különbségeket találtak, és több esetben alacsony vagy nagyon alacsony bizonyosságú bizonyítékokról számoltak be. Vagyis tudományosan sem indokolt a leegyszerűsítés: „a simogatás jó, tehát minél több ember simogatja, annál jobb”.
Különösen fontos különbséget tenni a szülő által végzett kengurumódszer és egy önkéntesekből álló rendszer között. Az előbbiben ugyanaz az anya vagy apa tartja rendszeresen testközelben a gyermekét. A második esetben viszont azt is meg kell szervezni, hogy ki, mikor, milyen gyakorisággal és milyen tartósan van jelen. Ez már nem pusztán érintés kérdése, ez kötődés.
A csecsemő nem közösségi projekt
Talán itt érünk el az egész ügy legérzékenyebb pontjához.
A család természetes rendjében egy újszülött körül rendszerint néhány állandó ember van: az édesanyja, az édesapja, esetleg nagyszülők, testvérek. A gyermek lassan megtanulja a hangjukat, az illatukat, mozdulataikat, ritmusukat. A kiszámíthatóság maga válik biztonsággá.
A fejlődéslélektan éppen ezért tulajdonít különös jelentőséget a stabil, válaszkész kapcsolatoknak. A Harvard Center on the Developing Child legfrissebb összefoglalói is azt hangsúlyozzák, hogy a kisgyermekek számára a támogató kapcsolatok mellett azok kiszámíthatósága és stabilitása is fontos; az inkonzisztens gondozói környezet a gyermeki stresszrendszer szempontjából sem közömbös.
A WHO korábbi, intézményi neveléssel kapcsolatos összegzései ugyancsak arra hívták fel a figyelmet, hogy a sok, folyamatosan cserélődő gondozó és az intenzív, stabil gondozó–gyermek kapcsolat hiánya problémát jelenthet a korai kötődés szempontjából. Éppen ezért egy jól megtervezett babaringató program ideális esetben aligha úgy működik, hogy hétfőn Marika néni öleli a gyermeket, kedden egy egyetemista, szerdán valaki más, csütörtökön újabb idegen érkezik. Sokkal inkább úgy volna értelme, hogy egy csecsemőhöz lehetőleg kevés, rendszeresen visszatérő, kiképzett ember tartozzon, akik megtanulják felismerni az adott gyermek jelzéseit és együtt dolgoznak az ápolókkal.
Érdekes módon ezt már a korai magyar kezdeményezések is felismerték. A kistarcsai programnál kifejezetten azt kérték, hogy egyszeri önkéntesek ne jelentkezzenek: rendszeresen visszajáró emberekre van szükség, mert a babáknak is fontosak a viszonylag állandó arcok. Ez alapvetően más filozófia, mint a tömeges „menjünk babát simogatni”.
És vajon mit keres tízezer felnőtt ebben a történetben?
Ezt a kérdést is fel kell tenni, de óvatosan. Nem volna tisztességes tízezer ismeretlen emberről kijelenteni, hogy szeretethiányos, magányos, vagy saját lelki szükségleteit szeretné kielégíteni egy kisbaba ölelésével. Erre semmilyen bizonyíték nincs. Az viszont pszichológiailag teljesen természetes, hogy a segítésnek a segítőre is van hatása.
Jó érzés szükségesnek lenni, jó érzés szeretetet adni. Jó érzés egy védtelen kisgyermeket a karunkban tartani és jó érzés úgy hazamenni, hogy ma tettünk valami jót. Ebben önmagában nincs semmi szégyellnivaló. A probléma ott kezdődik, amikor a segítő érzelmi jutalma és a segítséget kapó szükséglete észrevétlenül összekeveredik.
A gyermekvédelemben ennek különösen nagy jelentősége van. A kérdés ugyanis soha nem az lehet, hogy mit szeretne adni a felnőtt, hanem kizárólag az, hogy mire van szüksége a gyermeknek.
Lehet tehát valaki végtelenül jóindulatú, és mégsem alkalmas erre a feladatra. Lehet valaki nagyszerű ember, miközben nehezen viseli, ha a baba nem szeretne érintést. Lehet, hogy túl gyorsan kötődik. Lehet, hogy saját érzelmi hiányait kezdi betölteni a kapcsolattal. Lehet, hogy néhány hét után eltűnik. Lehet, hogy fényképezni szeretné a gyermeket. Lehet, hogy történeteket mesélne róla másoknak. Lehet, hogy képtelen elfogadni az egészségügyi személyzet utasításait. Éppen ezért van szükség alkalmassági szűrésre, képzésre, titoktartásra, egészségügyi ellenőrzésre és mindenekelőtt intézményi kontrollra.
Nem azért, mert az állam akadályozni akarja a szeretetet, hanem azért, mert egy magára hagyott csecsemő nem lehet senki érzelmi önmegvalósításának eszköze.
Éppen ezért érthető az OKFŐ óvatossága
Az Országos Kórházi Főigazgatóság az ÉRINTŐK felhívása után arra figyelmeztetett, hogy a megnevezett kórházakban jelentősen megnőtt a közvetlenül érdeklődők száma, ami több intézmény számára már önmagában többletterhet okozott. Az OKFŐ ezért előzetes egyeztetést kért minden olyan civil kezdeményezéstől, amely kórházakat és az ott ellátott gyermekeket érint. Ugyanakkor egyértelművé tette azt is, hogy nyitott a koordinált együttműködésre.
A Szociális és Családügyi Minisztérium közben az egészségügyi tárca, az OKFŐ és hosszú kórházi önkéntesi tapasztalattal rendelkező civil szervezetek bevonásával dolgozik a Csecsemő-ringató program országos keretein.
A leendő önkéntesek esetében higiéniai oktatásról, foglalkozás-egészségügyi vizsgálatról, további szűrésekről és szakmai felkészítésről beszélnek. Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszter találóan fogalmazott: „A jó szándék fontos. Egy kórházban fekvő csecsemő mellett azonban ez önmagában nem elég.”
Ebben nehéz hibát találni, sőt, ebben a kérdésben talán éppen az volna felelőtlenség, ha az állam a közösségi média sebességével működne. Egy Facebook-csoport egyetlen éjszaka alatt megszervezhet tízezer embert. Egy gyermekvédelmi rendszer viszont nem engedhet be tízezer embert egyetlen éjszaka alatt csecsemők mellé és nem is szabad neki.
Nem a simogatást kell megszervezni, hanem az életüket
Még fontosabb azonban, hogy a „babasimogatás” látványos ügye ne takarja el a valódi problémát. Ezeknek a gyermekeknek ugyanis elsősorban nem önkéntesekre van szükségük. Családra van szükségük.
A minisztériumi adatok szerint nyáron több mint 320 gyermek volt úgy kórházban, hogy sokuk esetében már nem egészségügyi kezelés indokolta az intézményi tartózkodást. A kormány ezért egyedi sorsrendezést és célvizsgálatot is indított; a közölt adatok szerint az érintett gyermekek átlagosan több mint száz napot tölthetnek kórházban. Ez az a szám, amelynek valóban meg kell ráznia az országot. Mert egy száznapos kórházi tartózkodást nem lehet száz napnyi simogatással megoldani. A ringató önkéntes átmeneti segítség. A végleges megoldás az, ha egy kisbaba minél hamarabb stabil családi környezetbe kerülhet: saját családjába, ha ez biztonságosan lehetséges, nevelőszülőhöz, vagy az erre vonatkozó feltételek fennállása esetén örökbefogadó családhoz. Az állam feladata ezért nem elsősorban egy gigantikus önkénteshálózat felépítése, hanem annak elérése, hogy egyre kevesebb gyermek legyen, akit egyáltalán ringatni kell a kórházban azért, mert nincs hová hazamennie.
A civil lendület érték, de a gyermek mindenkinél fontosabb
Az ÉRINTŐK körül kialakult társadalmi összefogást kár volna lekicsinyelni. Valami nagyon fontosat mutat meg Magyarországról: emberek ezrei nem akarják közönyösen nézni, hogy csecsemők maradnak személyes gondoskodás nélkül. Ezt az energiát nem elfojtani kell, hanem jól használni. A civil szervezet sürgetése is érthető: minden elvesztegetett hét egy csecsemő életében aránytalanul hosszú idő. Az állami oldal óvatossága ugyanakkor szintén érthető: az egészségügyi és gyermekvédelmi rendszerben nem lehet egy országos programot kizárólag a jó szándékra építeni. Talán éppen e két megközelítésből születhet jó rendszer. A civilek emlékeztethetik az államot arra, hogy nincs idő a végtelen egyeztetésre. Az állam pedig emlékeztetheti a civileket arra, hogy a sürgősség nem írhatja felül a szakmaiságot.
És talán egy harmadik szabályt is érdemes volna kimondani.
A babákhoz ne négyezer-ötszáz „simogató” tartozzon, hanem amennyire csak lehetséges, minden gyermekhez egy kicsi, állandó, képzett gondozói kör. Olyan emberek, akik nem egyszer találkoznak vele, hanem visszajönnek. Akik nem azért veszik fel, mert szeretnének babát ölelni, hanem akkor, amikor neki van szüksége rá. Akik tudják azt is, mikor kell megfogni a kezét és azt is, mikor kell csendben hagyni aludni. Mert egy csecsemőnek nem az a legfontosabb, hogy sokan szeressék néhány órán keresztül, hanem az, hogy megtanulhassa: ha szükségem van valakire, ugyanaz a biztonságos ember újra visszatér hozzám.
És ha egy gyermek már élete első napjaiban elveszítette azt a természetes bizonyosságot, hogy ott van mellette az édesanyja vagy az édesapja, akkor különösen vigyáznunk kell arra, hogy a segítségünkkel ne újabb kiszámíthatatlanságot teremtsünk körülötte. A szeretet nélkülözhetetlen, de a gyermekvédelemben a szeretetnek is van szakmai felelőssége.
