Képzeljük el a brüsszeli tisztviselőt, ahogy vásárlónak öltözik. Nem álruha ez, csak annyi, hogy beül a gépe elé, és úgy tesz, mint bárki más a kontinensen: A kosarába dob egy kettő eurós töltőt meg egy babajátékot, beírja a címét, fizet, aztán csak vár...
A csomag megjön, ahogy egy átlag európai vásárló pakkja is megjönne. Ezután a tisztviselő kibontja, a kezében forgatja, és megállapítja, amit eleve tudni akart: Hogy a holmi veszélyes. A töltő elhasal az alapvető biztonsági teszten, a játékban a megengedettnél több a mérgező vegyület, a lepattintható alkatrész fulladással fenyeget. Európai diadal. Az ember fölfedezte, hogy az, amit megrendelt, pontosan az, amit megrendelt. Ha nem olvas utána a konkrét terméknek, nem néz róla meg tesztvideókat és nem ellenőrzi más vásárlók véleményeit, akkor bizony így jár.
Rendszerszinten azonban nem fölfedezés történt itt, hanem döntés. A kétszázmillió eurós bírság, amelyet a Bizottság a Temura rótt, a felszín fölöttieknek arról szól, hogy a kínai töltő fölgyújthatja a lakást (tényleg fölgyújthatja, az igaz), a mélyben nézelődőknek viszont arról, hogy ki mondja ki, megéri-e a kockázat. És a válasz, halkan, minden hűhó alatt, az lett, hogy nem az EU-tagállamok állampolgáraira.
Mert a védelem, amit a lakosságra erőltetnek, merő jószándékból, az nem a töltő ellen véd. Az állampolgár dönt, de a döntése árát is vele fizetteti meg, és a számlát biztonságnak hívja.
A bírság mellé júliustól három eurót raknak minden százötven euró alatti csomagra (a kéteurós töltőért ötöt fizet az, akit megvédenek tőle), és aki ennek örül, az nem a vásárló. Az az európai kereskedő, aki örül neki, nyíltan. A kereskedelmi szövetségek vezetői meg is köszönték a Bizottságnak a maguk szavaival, tele van ezzel az európai sajtó a franciától a németen át az osztrákig. A zöldek szóvivője pedig büszkén jelentette ki, hogy az Európai Uniónak végre van foga. Van. Csak az a fog nem a kínaiba harap, hanem abba a százharmincmillió európai vásárlóba, aki (a négyszázötvenmillióból) eddig ott rendelt, ahol olcsóbb volt. Mert szép dolog az európai életszínvonal, csak drága. Tőlük védik meg a többi európait, adóval, mert pingvinék jobban tudják, mi a jó nekik, mint ők maguk.
És hogy nem a babajáték a tét, azt ugyanennek a díszes kompániának a többi pörlekedése árulja el. Ugyanabban a hónapban a Bizottság mélyvizsgálatot indított a kínai JD.com ellen, amely kétmilliárd euró fölött vásárolná meg a német MediaMarkt anyacégét. Most először fordítják egy kínai felvásárlás ellen a külföldi támogatások elleni fegyvert. Peking pedig megtiltotta a cégeinek, hogy együttműködjenek az európai vizsgálatokban, és gazdasági túlkapásnak nevezte az egészet. Aki ezt is látja, az tudja, hogy a mérgezett töltő egy front a sok közül, nem egy valódi küldetés a gyermekek egészségéért. Kereskedelmi háború folyik, csak a hadijelentést fogyasztóvédelemként adják elő. Meg elmondják, hogy ez igazából nekünk jó. Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened.
Ennek a rendnek persze ára is van, haszna is, és aki őszinte, nem hízeleg azzal, hogy elhallgatja. A potom áru valódi terhet ró, mert a mérgezett játék nem költői kép, a tönkrement honi kapacitás nem rémmese, és egy kontinens, amely már a töltőjét sem tudja legyártani a saját területén, az tényleg kiszolgáltatott. Csak ez nem fér össze azzal a mesevilággal, hogy minél szélesebb legyen a középosztály, ne legyenek szennyező gyárak és egyébként éljünk egy Milka-reklámban, ahol minden természetes, valamint lehet infantilis módon létezni. A protekcionista fal képes valódi dolgot venni ezen a pénzen: Gyárat, szabványt, munkahelyet, némi önállóságot. De akkor tessenek már kimondani a hölgyek és urak, hogy mit veszünk. Mert ez a díj nem a szemetet emeli le a polcról (mert a szemét ugyanúgy megérkezik, csak drágábban), hanem a lakosságot emeli le a döntés pozíciójából, és közben rá is tolja a költséget, a hasznot meg a azoknak az európai vállalkozóknak adjak, akik hálájukból szavaznak is ezekre a hős politikusokra, majd agitálnak is mellettük, esetleg adnak a kampányra pénzt. Miután kiszervezték az európai márkák gyártását is Ázsiába.
Ez nem védelem. Ez vámszedés, jótékonysági ruhában. Várom még a profilképére kitett európai zászlócskát azzal a felirattal, hogy a delikvens csak európai terméket vesz. Ami Ázsiában készül. Mert ott dolgozzon olcsón a melós, itt pedig legyen belőle diplomás, akkor is, ha alkalmatlan rá.
Mondhatjuk erre, hogy a veszély igazi, és ebben van igazság. A teszteken a töltők nagy hányada tényleg elbukott, a játékok jó része tényleg túllépte a vegyianyag-határt, a fulladásveszély nem propaganda. De hogy egy magyar klasszikust idézzek: Ezzel nem bontották ki az igazság minden szeletét. A veszély, amely igazi, egyben választott és odafigyeléssel elviselhető is. Úgy hívják ezt, hogy döntési szabadság és felelősség. A felnőtt embereknek jár ez a lehetőség, a sokat hivatkozott szabadságuk részeként. Jogukban áll hülyének lenni és hibázni. Aztán viselni a következményeket. Aki elolvassa az értékelést és utánanéz a boltnak, nem öltözteti a gyerekét mérgezett bizsuba.
Ez az igazán európai védelem viszont, amit cserébe kap, fikció: Ugyanaz a holmi jön, csak megfizetteti magát, európai töltő pedig nincs, mert azt is Kínában, Vietnámban vagy Indiában gyártják, nem Portugáliában vagy Szlovákiában. A díjból egyetlen dolog áll elő megbízhatóan. Meg fog lepődni a kedves olvasó, de hát ez az egyetlen dolog maga a díj. A Bizottság alelnöke azt rótta fel a Temunak, hogy a kockázatértékelése túl általános, nem támaszkodik szilárd bizonyítékra, és nem méri föl a tényleges kárt. Igaz. Csak épp a legáltalánosabb, a valódi okát beismerni nem merő mese itt Brüsszelé, amely a fogyasztóvédelem nevű tudományos-fantasztikus képregény mögé rejti, hogy az európai cégnek vásárló kell.
A kínai töltő egyszer, véletlenül, fölgyújthatja a lakásunkat, és közben egy szót sem szól. Az európai védelem viszont minden hónapban, szándékosan gyújtja föl a pénztárcánkat, és közben azt mondja, értünk teszi.
