Jirí Menzel, a világhírű cseh filmrendező operát rendezni jött Budapestre, a Magyar Állami Operaházba: hazánkban először tett kitérőt e műfaj irányába, bár máshol már foglalkozott ilyesmivel.
Az október 10-én bemutatott és e hónapban, valamint novemberben még több alkalommal műsorra tűzött Mozart-vígopera, a Cosi fan tutte a kor erkölcseinek, a biedermeier mesterkéltségnek és pózoknak (is) odaszúr. Az egyik legnépszerűbb Mozart-opera szövegei és dramaturgiai megoldásai az unalmasságig fokozódóan tárgyalják a párcserés ármánykodást. A zene azonban áramlik és fodrozódik: és ebben ezúttal partner az operazenekar, Halász Péter főzeneigazgató szigorúnak tűnő dirigálásával. A kis együttessel, korhűhöz közelítő stílusban játszott mozarti muzsika áttetsző, de ahol kell, tapinthatóan sűrű volt; kiváló ötlet, hogy a karmester két munkát végezve a – jelentősen meghúzott – recitativókat fortepianón kísérte.
A zenei részhez pedig az énekesek is hozzáadtak, a sok-sok együtténeklésben – a duettektől a kvartetteken át a szextettekig – beigazolódott, hogy vokálisan remekül illenek egymáshoz.
Celeng Mária kiemelkedik a csábítással szemben nővérénél tovább húzódozó Fiordiligi szerepében: szólóáriái megkapóan líraira sikerültek, érzékeny, ihletett előadóként lépett színre. Balga Gabriella is szépen formálta meg a testvér, Dorabella szólamát, a két fiatal énekesnő játéka is szerencsésebb volt, néhány tanácstalanságtól eltekintve, mint párjaiké. Ugyanis Szigetvári Dávid (Ferrando szerepében) és Haja Zsolt (Guglielmóként) több téblábolást kapott a rendezéstől, mint az indokolt lenne. Bár vokálisan ők is szépen teljesítettek, látható volt, hogy az irányító kéz magukra hagyta őket itt-ott. Kálmán Péter mint az intrikus Don Alfonso, valamint Baráth Emőke a párcserés átverésben részt vevő szolgálólány, Despina szerepében markáns figurái az előadásnak, mind vokálisan, mind játékban. A díszlet – Zöldy Z Gergely törtfehér, lépcsősoros és baldachinos háttere –, a jelmez – Zimula Sylvia Hanáková biedermeiert idéző ruhái – csak a szükséges, semleges kereteket igyekezett megteremteni. Lehetséges, hogy a téblábolás és a néhány üresjárat e rendezői szándék, a semleges háttér miatt volt, pedig a valóban tiszta lappal indított Mozart-vígopera a néhány valóban eltalált, helyzetkomikumra építő pillanatával akár maradéktalanul jól is sikerülhetett volna.
Mert bár kiderült, hogy Menzelnek nagyon is vannak gondolatai: hiszen, amint arról lapunk már beszámolt, a premier előtt egy héttel, a próbafolyamat utolsó szakaszában tartott sajtótájékoztatón a rendező nyilvánvalóan elviccelte a megszólalásait. Már miért is hinnénk el, hogy a groteszk humor egyik nagyágyúja a saját szavai szerint tényleg nem gondol semmit arról, hogyan akarja színre vinni az amúgy tényleg együgyű történetecskét, ahogy ő is emlegette? Így hát kérdés, hogy bizonyos gyenge pontok szándékosan kerültek-e oda, ahová, vagy más a helyzet.
