Három évvel ezelőtt indult útjára a Hajós András és a Fekete-Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestra rendhagyó zeneórája, a ZeneHajó. A Budapest Music Centerben havonta egyszer – legközelebb október 5-én – jelentkező interaktív foglalkozásokon a gyerekek belekóstolhatnak a zeneszerzésbe, a dalszövegírásba, és bevezetik őket a dzsessz rejtelmeibe, mindezt egy big band közreműködésével. Hajós Andrással egyebek mellett arról beszélgettünk, miért él még mindig a tévhit, hogy a gyerekek megelégszenek az elfuserált szinti-alapokra írt, buta szövegekkel operáló zenékkel, s miért vannak óriási hiányosságok ma a zenei nevelésben.
– Kinek az ötlete volt a ZeneHajó?
– Három évvel ezelőtt egy családi nyaralás alkalmával a gyerekeimnek gitároztam, született egy dal, ezután hívtam fel régi barátomat, Fekete-Kovács Kornélt, a Modern Art Orchestra művészeti vezetőjét, hogy milyen jópofa dolog lenne egy gyerek dzsesszlemezt csinálni. Kiderült, hogy épp megkeresték a Bárkából egy hasonló műsor ötletével. Ezután Seress Zoltán, a Bárka Színház igazgatója segítségével lépésről lépésre találtuk ki, hogy nézzen ki ez a zenei foglalkozás. Az első évad igen töményre sikerült. Ekkor még tapasztalatlanok voltunk, ez még egy tanulási folyamat volt a számunkra, hiszen a gyerekközönség máshogy fogad be egy produkciót, mint a felnőtt. Különösen, ha egy dzsesszt játszó big bandről van szó. A második évadra azonban kikristályosodott a projekt, a körülbelül másfél órás foglalkozásban egyenlő arányban van jelen a szórakoztatás és a tanítás.
– Gyerekeknek zenélni nehezebb, mint a felnőtteknek, mert ők sokkal őszintébbek, egyből kimutatják, ha valami nem tetszik nekik. Kemény munka lehet egy ilyen szituációból felállni.
– Nagyképűen hangozhat, de erre még soha nem volt példa a koncertjeinken. Igaz, nagyon keményen meg is dolgozom érte: standupolok nekik, szórakoztatom őket, hülyéskedem velük. Jól érzem magam a gyerekek között, talán azért, mert magam is félig-meddig gyerek maradtam. Fizikailag és koncentráció szempontjából valóban nehéz meló, más szempontból azonban sokkal könnyebb a gyerekeknek játszani, hiszen könnyebb velük az interakció. Másrészről, ma a gyerekek főleg elektromos eszközökön, számítógépen, telefonon kapják a zenét, itt viszont egy komplett big banddel találkoznak, ami már önmagában hanyatt dönti őket. Ilyen szempontból könnyű dolgom van, mert tátott szájjal, nyálcsorgatva nézik, hogy mi történik a színpadon. Persze, néha fegyelmeznem kell őket, de ezt lazán kezeljük, lehet ki-be menni a koncerteken, és a négykézláb mászó kisgyerekektől sem leszek ideges.
– Hogyan fogadják a gyerekek a dzsesszt?
– Egyfelől a gyerek nem hülye. Attól, hogy születik egy gyerekünk, nem szoktuk lekötözni a szemét, hogy ne lássa a világot, mert az bonyolult. Majd ő tudja, hogy mennyit ért, mennyit fogad be belőle. Nem kell a gyereknek nyünnyögni, és lebutított szintipütymögéseket és selypegéseket hallgattatni velük. Sok felnőtt azt hiszi, ez a gyerekzene, tévesen. Nagyon elégedetlen vagyok azzal, ami ma gyerekzene téren zajlik, tisztelet a néhány kivételnek (Kaláka, Bíró Eszter). Természetesen mi is ügyelünk arra, hogy a dzsessznek azon darabjait hozzuk el nekik, amelyek közérthetőbbek. Nem kortárs free dzsesszel indítunk, hanem bemutatjuk nekik a szvinget, a bossa novát, a djive-ot, a funkyt, a bluest. Az a vágyunk, hogy Magyarországon minden gyerek hallgasson legalább egyszer az életében dzsesszt, és megtudja, hogy ez nem egy zavaros, lila köd. Mindent próbálunk humorba és játékosságba csomagolni, nem mellesleg ez a szabadság a dzsessz lényege.
– Hogyan épülnek fel a foglalkozások? Milyen dalokhoz nyúlnak?
– Minden évre megpróbálunk valami újdonságot kitalálni. A tavalyi évadban az addig megírt dalokból lemez született ZeneHajó címmel, amit forradalminak tartok. Ez az első gyerek dzsesszlemez az országban, és ahogy a neten körülnéztem, a világban is viszonylag egyedülállók vagyunk. Büszke vagyok rá, hogy az albumon szereplő dalok szövegeibe ténylegesen belevettem azokat a javaslatokat, amiket a gyerekek adtak a koncertek alkalmával. Ebben az évben híres dzsessz-szerzőket, emblematikus dzsesszmotívumokat veszünk elő – Miles Davis, Louis Armstrong, Gershwin, Duke Ellington vagy Jaco Pastorius dalaira írunk közösen magyar szöveget.
– A gyerekei zenei neveléséről mik a tapasztalatai? Hogyan zajlik az iskolában, és hogyan otthon?
– A gyerekeim nem különösebben érdeklődnek a zenélés iránt, soha nem tettem nekik kötelezővé semmit, így a zenét sem. Ők inkább a sportban jeleskednek, mindketten igazolt röplabdajátékosok. Úgy látom, ahhoz képest, amikor még én jártam iskolába, nagyon rosszul állunk. Nekem az énekóra ünnep volt, imádtam. Ma nem ezt látom. Vannak ugyan lelkes pedagógusok, de a zenei nevelés terén óriási a tanácstalanság. A Kodály-módszer valaha remekül működött, mára ezt elfelejtettük, csökken az énekórák száma. A pedagógusok félnek a popzenétől, noha ez a fiatalok kultúrafogyasztásának kilencven százaléka. Minden magyarázat nélkül ráerőltetik a gyerekekre a klasszikust, a népdalt, aztán csodálkoznak, ha a diákok megutálják ezeket a műfajokat. Úgy gondolom, hogy a sportot kiemelten támogató ifjúságpolitikai programok mellé elengedhetetlen volna egy nagy, nemzeti zenei nevelési program is. Szerintem jobb ország lennénk, ha a gyerekek énekelnének, festenének, színjátszó körbe járnának, verset olvasnának. Mi dzsesszisták vagyunk, ezért rajongunk, ezért élünk, ezt próbáljuk továbbadni a fiataloknak. És egy kis odafigyeléssel működik a dolog.
– A Budapest Music Centeren kívül máshol is találkozhatunk a ZeneHajóval?
– Igen, néhány fesztiválra eljutottunk nyáron, hamarosan az általános iskolákba is elvisszük a rendhagyó zeneórákat, innen is biztatom a zenepedagógusokat, hogy keressenek minket!
