„Minden emberi cselekedet Isten színe előtt zajlik, nincs az életnek olyan eleme, amely mentes volna az erkölcsi felelősség alól. Sem a tudománynak, sem a gazdaságnak vagy éppen a politikának nem lehetnek olyan helyzetei, amelyek függetlenek az erkölcsi felelősségtől. Ha pedig ez így van, úgy az evangélium örömhírének kapcsolódnia kell mindenhez” – erről is beszélt a lapunknak adott interjúban Erdő Péter bíboros. A főpásztor hangsúlyozta, ha az Isten személyes kapcsolatba lép az emberrel, akkor bevilágítja az életünket, értelmet ad mindennek. Ez a szeretet nagy eseménye, ennek megtestesülése pedig a karácsony.
– Mi ebben az esztendőben karácsony üzenete?
– Minden évben ugyanazt, vagyis Jézus Krisztus születését ünnepeljük. Mégis, ennek a születésnek évről évre kicsit más az üzenete, mert más a helyzetünk, illetve az életünk, és más az, amit éppen a legjobban szeretnénk.
– Most mi az?
– Például kérhetjük a békét. A karácsonyi evangélium talán legszebb mondata: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek. Ez megint nagyon aktuális, és nemcsak a nagyvilágban, hanem a saját szívünkben és a környezetünkben is. Sokat vitatkozott, küszködött a világ az idén. Szükségünk van erre a békére.
– Hallhatjuk, karácsony a szeretet ünnepe. Mi ez a szeretet?
– Ha az Isten személyes kapcsolatba lép az emberrel, akkor bevilágítja az életünket, értelmed ad mindennek. Ez a szeretet nagy eseménye, ennek megtestesülése pedig a karácsony – ugyanígy az emberek közötti szeretetnek is kristályosodási pontja. Jézus az életét adta szeretetből, ahogy azt húsvétkor ünnepeljük, vagyis a kettő összefügg.
– December gazdag hónap, a karácsonyon túl számos fontos ünnep van ekkor, elég csak a szeplőtelen fogantatás napjára, az aprószentekre, vagy éppen János evangelista napjára gondolni. Ezekre azonban jóval kevesebb figyelem jut.
– Valamennyi ünnep a keresztény hit következménye, de annak oka Krisztus. Ő az alapja mindennek, aki azonban nem valamiféle mitológiai hős, hanem konkrét történelmi személy. Minden más ennek a fényében kap értelmet. A Bibliából tudjuk, születése kiprovokálja a hatalom féltékenységét, hiszen valami olyan jelenik meg, ami emberileg is konkurenciát jelenthet. Isten jelenléte szuverén a világban, nem Heródes adja például a megbízást, hogyan nevelkedjen a kis Jézus. A gyermekek, akiket a hatalmát féltő király parancsára legyilkolnak Betlehemben, már vértanúk. Hiszen azért haltak meg, mert beletartoztak egy kategóriába, s ez összekapcsolja őket Jézussal. Ha így nézzük egyébként, rengeteg, akár ismeretlen vértanúja is van az egyház történelmének. Szent János apostol pedig talán a leginkább érzett rá Krisztus gondolkodására, tanúsága már késői megvilágítást jelez, tágabb horizontot nyit. Figyelnünk kell rá.
– Isten gyermekként érkezett a karácsonyi éjszakán, ráadásul családba született. Miért fontos ez?
– Az egyház nem elvont teológiai üzenetet hirdet a családról, hiszen meggyőződésünk, hogy Krisztus mindent elárult az emberről, amit csak a Teremtő velünk közölni akart. Benne jött el a kinyilatkoztatás teljessége, és azáltal, hogy családba született, megmutatta minden idők minden emberének: ez a legfontosabb érték. Nem kért a gazdagságból, a jómódból, és vállalta azt is, hogy egy leigázott népbe születik, de erről nem mondott le. A szeretet viselkedésmintáit ugyanis a családban tanulja meg az ember, és szinte hősnek kell lennie annak, akinek nem jut osztályrészül ez a nevelés, s mégis tud maga körül szeretetközösséget kialakítani. Fontos ugyanis, hogy tudjunk egymás javára lemondani dolgokról, illetve megosztani azt, aminek éppen örülünk. Az ember nem izolált lény, hanem közösségi létre hivatott.
– Milyen tapasztalatok voltak ezzel kapcsolatban a legutóbbi, a családokról szóló püspöki szinóduson, ahol bíboros úr főrelátorként vett részt a munkában?
– Az elmagányosodott ember problémájával az egész nyugati világ kínlódik, ahogy az intézmények válságával is. De vannak olyan helyek, ahol az egész rokonság kíséri az új házasokat, személyes kapcsolatok szövedéke segíti át őket az élet számos nehézségén. Érdekes volt erről indiaiakkal beszélgetni.
– Hogyan áll a világ az isteni jó hír befogadásával?
– Jézus idején a római birodalom békekorszakához érkezett. Nagy várakozások éltek, erről Vergilius is írt. Egy személyt vártak, aki új korszakot hoz, megszabadít a kötöttségektől. Korunkban, ha nem is ilyen konkrétan, de szintén sokan érzik, fel kellene emelni a tekintetünket. Ahogy az emberiség egyre inkább nagykorú, úgy lesz tisztában kicsiségével, például a környezet kapcsán. Rájövünk, nem tudunk minden problémát megoldani, kell a Teremtő részéről a világosság.
– De nem lett nagyon elbizakodott az emberiség?
– Létezik a felismerés, hogy nem vagyunk a magunk urai. És összességében nem mondhatjuk, hogy az emberiség felelőtlenül élne bele a világba. Reméljük, Isten segítségével ezek a felismerések tettekhez is vezetnek.
– Pontosan hogyan történik ez a felismerés?
– Rendkívül bonyolult lett az élet, illetve a gazdaság és a politika, megsokasodtak a biológia felfedezései vagy akár az orvostudomány lehetőségei. Mindezeknek pedig igenis erkölcsi következményei vannak. Sokan abba a kísértésbe esnek, hogy „úgysem tudjuk megérteni ezeket, így inkább csak éljünk a pillanatnak”. A tehetetlenség érzése korunk nagy problémája, sőt, kísértése. Ahogy a tudáskincs bővül, az emberiség egyre nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel. Isten nem azért dobott be minket a világba, hogy tévelyegjünk benne, ellenkezőleg, az emberiséget egy nagy projektnek szánja, melynek értelme és célja van. Ezt azzal is megerősítette, hogy sorsközösséget vállalt velünk. Így a karácsony különösen is a reményt jelenti számunkra.
– Mennyire ragaszkodik még Európa a keresztény eszméhez?
– Több régióról beszélhetünk, amelyeknek igen eltérő a történetük. A keleti részben a kommunizmus után egyfajta erkölcsi vákuum keletkezett. Ez azt jelentette, hogy bizonyos társadalmak a kriminalizálódás veszélyébe kerültek. Sokan ráébredtek, valamit tenni kell, s felvetették, mi az örökségünkben az, ami előhozható és összekapcsol minket. Emlékszem, 1989 karácsonyán, már a román forradalom után, érkezett Magyarországra egy kórus, amelynek tagjai - mozgalmi dalok helyett - ortodox liturgikus énekeket adtak elő. Érezték ugyanis, ez a kincs az övék. A szívük mélyéről előástak valamit, ami gyönyörű. Láthattuk, több, hasonló helyzetű országban nyúltak vissza keresztény gyökerekhez, tőlünk keletre például az ortodox egyházat támogatják, benne látják erkölcsi örökségük hordozóját. A mi régiónkban persze látványos az elvilágiasodás, ám volt egyfajta világnézeti újjászületés is. A legújabb, belső statisztikáinkban olyan számokat látunk, mint a nyolcvanas évek közepén. És bizony Nyugaton is fel kell figyelni a pozitívumokra, mély lelkiségi törekvések, mozgalmak éledeznek például Franciaországban. Minden gyöngeség és fáradtság ellenére van választék, sokszínűség és érték az egyházi életben. Ráadásul komoly kulturális kincsről van szó, amelyet újra és újra fel tudunk fedezni, s mintha valamiféle búvópatakként működne. Ez Európa lelki tartaléka, ami iránymutatást adhat, még a sok szempontból kiszáradt Nyugaton is.
– Arról mit gondol, hogy néha mintha tudatosan rombolnák a keresztény értékeket?
– Ha van ilyen érzet, az is bizonyítja, hogy ez nem elsősorban az emberek szívéből fakad, hanem egy attól független törekvés. Kelet-Európában is volt nyomás a kereszténységen, nem is olyan rövid ideig, aztán mégis volt mit újrafelfedezni. Természetesen pontosan úgy, ahogy korábban, nem kell lenniük a dolgoknak. Ráadásul ez a mostani folyamat lelki érlelődést is okozhat. Azok a katolikus közösségek pedig, amelyek a kommunizmus idején megtartották a hitüket, tudnak mit mondani a nyugati kereszténység számára is. Miközben a széljárás és a számok nem feltétlenül kedvezőek az egyház számára, olyan felismerések is születnek, amelyek mindenki számára segítséget jelentenek. Előfordulhat, hogy a társadalom széles körei egyszer csak arra jutnak: gyertek, és mondjátok el, mi a ti válaszotok!
– Végül is Magyarország esetében nehezebb volt a helyzet a török hódoltság után.
– Két boszniai szerzetes élt egy kis kápolnában Pesten, ahol nem voltak keresztények, csak Budán, ahol viszont nem volt templom. Ezt a belgrádi apostoli vikárius helynökének 1673-as látogatási jegyzőkönyvéből tudjuk. Ehhez képest történelmi csoda, hogy itt a magyar kultúra és a kereszténység újjászületett. Ez a ma is működő gondviselés jele.
– Nemrég megnyílt az irgalmasság rendkívüli szentéve. Miért kell külön tematikus esztendő a keresztény hit kétezer éves alapvetésének?
– Az Isten felé fordulás, a boldogság lehetősége mindenki számára adott, nem valamiféle ezoterikus különlegességről van szó, ami csak kevesek kiváltsága. Amikor a pápa a szentév kapcsán arról beszél, legyünk olyan irgalmasok, mint az Atya, akkor arról is van szó, hogy maga a világ az ajándékozó szeretet eredménye. De hogyan utánozhatjuk őt, mikor mi nem vagyunk mindenhatók, sebezhetetlenek? Ez igaz, ugyanakkor az ajándékozó szeretet cselekedeteire képesek vagyunk, ezeket a katolikus egyház katekizmusának kompendiuma tételesen fel is sorolja. Bibliai eredetű listáról van szó, amelyen nem is tanácsok, hanem parancsok szerepelnek. Így például az éhezőknek enni kell adni, a betegeknek segíteni, a szomorúakat vigasztalni, a tudatlanokat oktatni, élőkért és holtakért pedig imádkozni. Ebből megtanulhatjuk azt is, mi a fontos az embernek. Valamennyi kitétel egyébként a boldogságot szolgálja, még a legszigorúbb is, ezt nem szabad elfelejteni.
– A nem hívő emberek részéről mégis gyakran hangoztatott félelem, hogy az egyház igazából csak szabályozni, ezzel pedig korlátozni akarja az életünket.
– Az egyház nagyon kevés dolgot szab meg, elsősorban az igazságot hirdeti, illetve adja tovább. Nem mi, hanem az Isten tudja, mi a jó az embernek. Az egyház tehát az alapvető kérdésekben nem érzi úgy, hogy majd eldönti, mi legyen. A tanúságtételben hűségesnek kell lenni a történelmileg konkrét kinyilatkoztatáshoz, minden egyes korban. Amit mi szabályozni tudunk, az legfeljebb a részleteket érinti.
– Említette a hűséget. Miért olyan népszerűtlen ez manapság?
– A hűség mindig a személyt érinti, és az igazi hűség kreatív, nem mozdulatlan vagy mechanikus. Amihez vagy akihez hűséges vagyok, azzal kapcsolatban mindig meg kell találom az új lehetőségeket. Igaz ez egy házasságra is, amelyben a változó körülmények között is érvényesülnie kell a szeretetnek. Néha egyébként nemcsak a rosszra, a jóra sem vagyunk felkészülve. De értelmezhető a hűség a nemzeti kultúrák tekintetében is. Ezek Isten csodálatos alkotásai, ezért értékelni kell őket. Persze ez nem azt jelenti, hogy - úgymond - mindig egy pillanatfelvételhez igazítjuk vissza a kultúránkat.
– Azt is meg kell bocsátanunk, amiért nem kérnek elnézést? Ezt sokszor hallani kvázi felhívásként a nem hívők részéről.
– Nekem mint kereszténynek akkor is meg kell bocsátanom az ellenem vétkezőnek, ha nem kér bocsánatot. Isten viszont csak akkor bocsát meg, ha az illető megtér. Vagyis én, vele ellentétben, nem vizsgálhatom a másik lelkét. Ez nem azt jelenti, hogy a közösségért érzett felelősség ne lenne legitim az emberi társadalomban. Vagyis szó sincs arról, hogy meg kellene szüntetni a büntető törvénykönyveket. De nem őrizhetem magamban a gyűlöletet, a keresztény ember nem akar rosszat annak sem, aki árt neki. Magát a bűnt viszont csak Isten törölheti el.
– Mennyire szabad a papoknak, püspököknek politikai kérdésekkel kapcsolatosan megnyilvánulniuk?
– Minden emberi cselekedet Isten színe előtt zajlik, nincs az életnek olyan eleme, amely mentes volna az erkölcsi felelősség alól. Sem a tudománynak, sem a gazdaságnak vagy éppen a politikának nem lehetnek olyan helyzetei, amelyek függetlenek az erkölcsi felelősségtől. Ha pedig ez így van, úgy az evangélium örömhírének kapcsolódnia kell mindenhez. Természetesen nem az egyház akarja diktálni, hogy ki mit csináljon. A mai, bonyolult életben egyébként minden döntés esetében két tényezőt kell figyelembe venni: egyrészt lebegjen szemünk előtt az erkölcsi eszmény, de ugyanúgy fontos, hogy az adott kérdést pontosan ismerjük. Ehhez pedig szaktudás kell. Ezért az adott szakmák és hivatások művelőinek hatalmas felelősségük van az egyházon belül. Hiszen az erkölcsi elvet és a tényleges helyzetismeretet kell összehangolni ahhoz, hogy valós képet kapjunk, hogy tudjuk, mi a helyes az adott helyzetben. Ez alázatot kíván. Ennek megfelelően a II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozza is a hívek autonómiáját és hivatását az evilági dolgok rendjének evangélium szerinti alakításában.
– Mennyire tud egyébként alkalmazkodni az egyház a modern kor követelményeihez, különösen is a tömegtájékoztatás terén?
– Ez a műfaj óriási felelősséget jelent, külön szakértelmet igényel. Világegyházi szinten jelen vagyunk a nyilvánosság előtt, ám valamennyi eszköznek megvannak a buktatói. A Szentatya mestere a rövid, egy-két mondatos üzenetek megfogalmazásának. Az interneten ez erőséget jelent, hiszen ami ott megjelenik, az mindenkihez eljut. Eközben tudjuk azt is, hogy hitünk gazdagságát nem lehet néhány sorban összefoglalni, bemutatni. Mindenesetre valamennyi nyelven, a legkülönbözőbb formákban kell beszélnünk egyszerre, ami óriási kihívást jelent. Jézus példabeszédekben szólt, amelyeket nem mindig magyarázott meg, csak azt mondta: menj, és cselekedj hasonlóképpen! Máskor pedig jogalkotókat megszégyenítő pontossággal fogalmazott. Nekünk is őt kell utánozni.
– Ha már rövid gondolatok: mit üzen a magyar fiataloknak karácsony alkalmából?
– Merjék vállalni a családot, abban öröm és kiteljesedés van!
