Magyarország harminchat éves adósságot törlesztett az állambiztonsági iratok megnyitásával. A 164 téves besorolás azonban megmutatta a valódi problémát, a múlt nyilvánossága nem azonos egy keresőmezővel, a tabula rasa pedig nem születhet újabb igazságtalanságokból.
A digitális korban egy ember történelmi megítéléséhez néha elegendő három másodperc. Beírjuk a nevét, megnyomjuk az Entert, megjelenik egy karton, a közösségi oldalakon pedig már meg is születik az ítélet: biztosan ügynök volt.
A helyesbítés pedig rendszerint másnap érkezik. Halkabban, kisebb betűkkel, kevesebb megosztással.
Az eredeti találatról addigra képernyőképek készültek, a név felkerült a híroldalakra, a családi csoportokban megindult a találgatás, a keresőmotorok pedig megkezdték a maguk könyörtelen archiválását. Az adatbázisból törölni lehet egy hibás sort. Az internetről és az emberi emlékezetből már sokkal nehezebb.
Ez az ügynökakták megnyitásának valódi hiányossága. Nem az a kérdés, helyes volt-e nyilvánosságra hozni a kommunista állambiztonság iratait. Helyes volt. A magyar demokrácia harminchat éven át halogatta ezt a lépést, miközben a hiányzó tudásból politikai zsarolás, családi gyanakvás és időről időre előhúzható közéleti fegyver lett.
A kérdés most már az, hogy lehet-e történelmi igazságot szolgáltatni olyan rendszerrel, amely egy téves adatot gyorsabban tesz országosan ismertté, mint amilyen gyorsan annak jelentését szakmailag meg tudja magyarázni?
Harminchat év után végre kinyílt az ajtó
Az Országgyűlés szeptember 15-én 149 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül és 35 tartózkodás mellett fogadta el az állambiztonsági iratok szélesebb nyilvánosságát biztosító szabályozást. A TISZA és a Mi Hazánk támogatta a törvényt, a fideszes képviselők többsége tartózkodott. A jogszabály az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának ( ÁBTL ) feladatává tette az iratok feldolgozásának, digitalizálásának és közérthető bemutatásának erősítését is.
November 4-én elindult a nyitottaktak.hu, amelyen mintegy 55–60 ezer személyhez kapcsolódó nyilvántartási adat, 6-os karton, B-naplóbejegyzés és mágnesszalagról származó adat vált kereshetővé. A választott időpont szimbolikus volt. A szovjet csapatok hetven évvel korábbi támadásának évfordulóján a magyar állam megnyitotta a diktatúra egyik legtovább zárva tartott iratvilágát.
A gesztus történelmi jelentőségét kár volna elvitatni. A megfigyelteknek joguk van tudni, ki és milyen szervezet figyelte őket. A hozzátartozóknak joguk van megismerni családjuk elhallgatott történetét. A kutatóknak hozzá kell férniük azokhoz a forrásokhoz, amelyek nélkül a Kádár-rendszer működése csak félig érthető meg.
A nyilvánosság tehát nem hiba. A kapkodás viszont nagyon is az.
Százhatvannégy név, százhatvannégy élet
Az indulás után kiderült, hogy 164 megfigyelt személy tévesen a hálózati személyek között jelent meg. Közöttük volt Lezsák Sándor, az MDF alapítója és az Országgyűlés korábbi alelnöke is, akiről éppen az ellenkezője bizonyosodott be annak, amit sok olvasó az adatbázisból elsőként kiolvashatott: nem megfigyelő, hanem megfigyelt volt.
Az ÁBTL magyarázata szerint a hiba kizárólag a mágnesszalagokról származó H-adattár feldolgozásakor keletkezett. Az Alkotmányvédelmi Hivatal október elején egy tagolatlan Excel-táblában adta át a végleges adatokat, amelyekben több információ egyetlen mezőben szerepelt. A konvertálás során a megfigyelteket jelölő kódhoz tartozó adatok egy része rossz kategóriába került. A 6-os kartonokat és a B-naplókat a hiba nem érintette. Cseh Gergő Bendegúz főigazgató részletesen ismertette a technikai okokat.
A hibát kijavították, a főigazgató bocsánatot kért és felajánlotta lemondását. Magyar Péter külön elnézést kért Lezsák Sándortól. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke pedig jelezte: az egész folyamat értékelésére hivatalból eljárást kell indítani.
Ez mind szükséges volt, de nem elegendő.
Az informatikai magyarázat elmondja, hogyan csúszott el 164 adatsor. Azt azonban nem válaszolja meg, miként indulhatott el egy történelmileg és emberileg ennyire érzékeny adatbázis úgy, hogy egy ilyen kategóriahiba átment az ellenőrzésen.
A központi kérdés nem az, ki nyomta meg rosszul a gombot. Hanem az, miért nem volt még egy gomb, amely a nyilvánosságra hozatal előtt megállította volna a tévedést.
Egy karton nem egyenlő egy élettörténettel
Az „ügynöklista” kifejezés önmagában is félrevezető. Az ÁBTL meghatározása szerint 6-os kartont nemcsak beszervezett emberekről, hanem meghiúsult beszervezések érintettjeiről is kiállíthattak. A hálózati személy jogi fogalmához pedig az szükséges, hogy valaki fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, ilyen együttműködésre vonatkozó nyilatkozatot írt alá, vagy tevékenységéért előnyben részesült.
Egy nyilvántartási karton bizonyíthatja, hogy az állambiztonság foglalkozott valakivel. Önmagában azonban nem feltétlenül mondja meg, hogy az illető ténylegesen jelentett-e, hány alkalommal tette, mit közölt, okozott-e kárt, önként működött-e együtt, megzsarolták-e, vagy éppen elutasította a beszervezést.
Ehhez szükség lehet a beszervezés körülményeit tartalmazó B-dossziéra, a jelentéseket őrző munkadossziéra, a tartótiszti feljegyzésekre és más, egymást ellenőrző forrásokra. Csakhogy az iratanyag - nagyon - töredékes. Dokumentumok semmisültek megl, tűntek el vagy maradtak más szerveknél. Egy negatív keresési eredmény ezért sem bizonyítja, hogy valaki biztosan nem működött együtt, ahogyan egy találat sem mondja el automatikusan az együttműködés teljes történetét.
A diktatúra iratai nem azért hitelesek, mert pecsét van rajtuk. Azt bizonyítják hitelesen, hogy a diktatúra mit jegyzett fel. Hogy a feljegyzés mennyiben felelt meg a valóságnak, azt már forráskritikával kell megállapítani.
Ez a különbség egy történész számára magától értetődő. Az internetes névkereső használójának azonban korántsem az.
A keresőmező erkölcsi ítéletet gyárt
A kormány és az ÁBTL egyaránt arra kérte a közvéleményt, hogy ne ítélkezőként, hanem érdeklődőként forduljon az iratokhoz. Ez tisztességes kérés. A honlap felépítése azonban óhatatlanul az ellenkező irányba visz.
A felhasználó nem egy történelmi tanulmányt olvas el először. Nevet keres. A találat után pedig nem feltétlenül azt kérdezi, milyen irattípusból származik az adat, milyen kód szerepel rajta, fennmaradt-e munkadosszié, és mit mondanak a párhuzamos források. Azt kérdezi, hogy ügynök volt vagy nem volt ügynök?
A digitális felület bináris választ ígér egy olyan rendszerre, amelyben sem az együttműködés, sem a kényszer, sem a felelősség nem volt bináris.
Volt, aki meggyőződésből jelentett. Volt, aki karrierért, utazási engedélyért vagy más előnyért. Volt, akit zsaroltak. Volt, aki aláírt, de nem végzett érdemi munkát. Volt, aki értéktelen információkat adott és volt, akinek jelentése emberi sorsokat tört derékba. Ezek között erkölcsi különbség van, még akkor is, ha az állambiztonsági nyilvántartás ugyanabba a fiókba helyezte őket.
A tabula rasa nem azt jelenti, hogy minden név mellé ugyanazt az ítéletet írjuk. Azt jelenti, hogy végre minden történetet a maga teljességében próbálunk megismerni.
A rendszer urai ismét eltűnhetnek a listák mögött
Van egy még mélyebb vizsgálandó kérdés is. Az ügynökakták közbeszéde harminchat éve hajlamos kizárólag a beszervezettekre összpontosítani. Ki írt alá? Ki jelentett? Milyen fedőnevet kapott?
Közben könnyen háttérbe szorulnak azok, akik a rendszert létrehozták, működtették és politikai célokra használták. A tartótisztek, a szolgálati vezetők, a pártállami döntéshozók és azok a politikai szervek, amelyek meghatározták, kit kell megfigyelni, kit kell megtörni vagy kizárni a közéletből.
Ha a nyilvánosság kizárólag a hálózati személyek neveit böngészi, ismét a rendszer legalsó szintjén keresi a teljes felelősséget. A diktatúra pedig szinte természetes csapásként jelenik meg, mintha nem lettek volna tervezői, parancsnokai és politikai haszonélvezői.
A teljes múltfeltárás ezért nem állhat meg az „ügynökök” névsoránál. Fel kell rajzolnia a megrendelés, az irányítás és a politikai felelősség láncolatát is.
Különben megint a beszervezett tanár, lelkész vagy színész nevén vitatkozunk, miközben a gépezet felső emeletein működők története alig érdekli a közvéleményt.
A politikai határidő legyőzte a levéltári időt
A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete november 10-i közleményében azt állította, hogy politikai kérésre, a TISZA választási vállalásának teljesítése érdekében gyorsították fel az adatbázis nyilvánosságra hozatalát. A szervezet kiállt az ÁBTL dolgozói és a tévesen megbélyegzettek mellett, és arra figyelmeztetett, hogy a politika sürgetése visszafordíthatatlan károkat okozhat. Ez érdekképviseleti állítás, amelynek részleteit még vizsgálni kell, de a 164 hibás besorolás után nem söpörhető félre.
A TISZA érthetően teljesíteni akarta egyik fontos rendszerváltó ígéretét. A november 4-i dátum politikailag és történelmileg erős volt. A levéltári feldolgozás azonban nem kampánynaptár szerint működik. Egy ömlesztett, tagolatlan adattáblának mindegy, milyen évforduló közeleg. Attól még ugyanannyi ellenőrzésre, emberre és időre van szükség.
Az állam nem gyorsasági versenyt nyer, amikor történelmi adatot közöl. Bizalmat épít. A bizalom pedig különösen olyan ügyben törékeny, amelyet három és fél évtized politikai mulasztása terhel.
Éppen ezért nehezen védhető, hogy a TISZA képviselői nem jelentek meg a nemzetbiztonsági bizottság rendkívüli ülésén, így az formálisan határozatképtelenné vált. Lehet a kezdeményezést ellenzéki politikai színjátéknak tartani, de a meghallgatás tárgya ettől még valós marad. A főigazgató és a NAIH elnöke is megjelent, az informális egyeztetésen pedig utóbbi hatósági eljárást jelentett be.
Aki nyilvánosságot teremtett, nem maradhat távol a nyilvános elszámolástól, amikor hiba történik.
Nem bezárni kell, hanem második kaput építeni
A megoldás nem az adatbázis aktáinak visszazárása. Az újabb titkosítás a régi mulasztást folytatná. A rendszer mellé azonban sürgősen fel kell építeni a „kontextus kapuját”.
Minden találat mellett közvetlenül, jól láthatóan fel kell tüntetni az adott dokumentumtípus bizonyító erejét és korlátait. Nem egy távoli gyakori kérdések menüpontban, hanem ott, ahol a név megjelenik.
Szükség lenne nyilvános helyesbítési naplóra, amelyből látszik, mikor, miért és milyen adat változott. A tévesen feltüntetett személyek cáfolatának ugyanazon a felületen és ugyanolyan kereshetőséggel kellene megjelennie, mint az eredeti adatnak.
Az érintettek és hozzátartozóik számára gyorsított szakmai felülvizsgálatot kell biztosítani. Az eredeti irathoz csatolható személyes kiegészítés lehetősége már létezik, de ennek nem szabad egy levéltári mélyrétegben elbújnia: a digitális találat mellett is láthatóvá kell válnia.
Indokolt volna egy történészekből, levéltárosokból, adatvédelmi szakemberekből és jogászokból álló, politikailag kiegyensúlyozott ellenőrző testület. Nem azért, hogy újra titkosítson, hanem hogy nyilvános módszertan szerint minősítse a bizonytalanságot.
Végül teljes, közérthető incidensjelentést kell közzétenni a 164 esetről. Mi történt, milyen ellenőrzés maradt el, ki hozta meg az indulásról szóló döntést, és milyen garancia akadályozza meg az ismétlődést.
A múltat nem elég kinyitni, meg is kell érteni
Az ügynökakták nyilvánossága történelmi lépés. Ezt a 164 téves név sem teszi semmissé. De figyelmeztetéssé változtatja az első hetet.
A magyar állam harminchat évig túl keveset mondott a múltról. Most nem követheti el az ellenkező hibát azzal, hogy túl gyorsan mond ki túl egyszerű ítéleteket.
A nyitott levéltár nem lehet nyitott vadászterület. A történelmi igazságtétel célja nem az, hogy újabb embereket bélyegezzünk meg hiányos iratok alapján, hanem hogy megértsük, hogyan tette a diktatúra egymás ellen fordíthatóvá az állampolgárokat, és kik működtették ezt a rendszert.
A tabula rasa ugyanis nem radírt jelent.
Hanem végre egy teljes mondatot a múltunkról.
