A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának épületében nyílt Mohács 500 című kiállítás megnyitója után a kortárs magyar irodalom jövőjéről beszélgettünk Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszterrel. A két témát többek között az is összeköti, hogy a magyar kultúra képviselőinek mindig jelentős szerep jutott a túléléseinkben, abban, hogy máig magyarul beszélünk és gondolkodunk.
- A nemrég zárult 54. Tokaji Írótábor kerekasztal-beszélgetésein az derült ki, hogy a kortárs magyar irodalom képviselői nagy várakozásokkal tekintenek az új kormányzat munkájára. Például még 2019-ben arról volt szó, hogy a Magyar Írószövetség székházát a Bajza utcában felújítják, és oda beköltözhetnek az írószervezetek, amelyeknek jelenleg nincs székházuk. Ebben az is érdekes, hogy például a Magyar Írószövetség és a Szépírók Társasága két külön szekértáborhoz tartozik. Mik az új kormányzat tervei mindezzel és a magyar írók többi gondjával kapcsolatban?
- Elkezdtünk már beszélgetni az írószervezetekkel, nem a székházról elsősorban, hanem arról, hogyan lehet például az irodalom támogatását, a könyvkiadás rendszerét, egy könyvutalvány bevezetését megkezdeni, egy új, átlátható rendszert kiépíteni. Az Ön által említett, mesterségesen létrehozott párhuzamosságokat is kezelni kell emellett valahogy az írószervezetekkel kapcsolatban, illetve a magyar kultúra sok más területén is.
Tehát beszélgetésben vagyunk, ez a legfontosabb. Örömmel tapasztaljuk, hogy sok-sok ötlettel állnak elő a szervezetek. Abban bízunk, hogy a fizikális dolgokra is tudunk idővel megoldást találni, és a szellemibb ügyekre is. A költségvetés most nagyobb kötelezettségvállalást nem tesz lehetővé számunkra, de azt szeretnénk, hogy az összes olyan jogos igényt, ami felmerül a magyar kultúra területén, legalábbis számba tudjuk venni, és adott esetben újragondolásával, a források felmérése után elkezdjük kielégíteni.
- Gyakran elhangzik, hogy a magyar irodalom a folyóiratokban él. De nem csak a támogatás kiszámíthatatlansága probléma a magyar folyóiratok működése szempontjából, hanem az is, hogy míg a nyolcvanas években mindenki folyóiratokat olvasott – a sorok között megbújó társadalomkritikai üzenetekre vadászva, illetve a magyar irodalmi nagyságok alkotásait figyelemmel követve – mára felnőtt egy-két generáció, akik már semmit sem tudnak ezekről az orgánumokról. Korábban a napilapok rendszeresen közöltek folyóiratszemlét és akár még szépirodalmat is, de ma ettől is nagyon távol vagyunk. Erre is volna megoldás?
- Napilapok sincsenek már abban az értelemben, ahogy a nyomtatott sajtót korábban ismertük, átalakult az irodalmi tartalomhoz való hozzáférés, ez is digitalizálódott. Másrészt szűkül azoknak a köre, akik az ilyen tartalmakat a korábbi formában igénylik és olvassák. Ezt is figyelembe kell venni. Az előző kormányzat – nagyon tudatosan – ellehetetlenített bizonyos folyóiratokat, méghozzá a legszámottevőbbeket, azokat, amelyeket a legszélesebb körben olvastak, és amelyekben a legszélesebb körben publikáltak. Folyóiratok szűntek meg, a magyar sajtó minden tekintetben megsínylette azt, ahogy az előző vezetés állt hozzá. Szeretnénk ezt valahogy helyrebillenteni.
Át kell gondolni, hogyan és milyen formában lehet az új kor kihívásainak és lehetőségeinek megfelelni. Szeretnénk politikai befolyástól mentesen, valóban érték- és tartalomalapú döntéshozás mentén a folyóiratok, az újságok, egyáltalán a sajtó működését úgy támogatottá tenni, hogy az átlátható és a kormánytól független legyen. A kulturális élet sokszínű, feladatunk ennek támogatása, de eközben a bármely nemű politikai beleszólás hatalmas bűn lenne.
