Nem csak foci…

Fociról beszélünk, focit nézünk tévében és kivetítőkön – na jó, nem mindenki, de nagyon sokan, sokkal többen, mint máskor, hiszen Európa-bajnoksága van a népszerű labdajátéknak, és ez a tény akarva-akaratlan elkerülhetetlenné teszi a sportág gyakori emlegetését. Nem volt ez másként régebben sem. Feltehetően sokan emlékeznek még a kiváló színészre, énekesre, Kazal Lászlóra. Rendkívül sokoldalú volt, fiatal vidéki színész korában még Ádámot is játszott Az ember tragédiájában, aztán táncolt-énekelt operettek bonvivánjaként, derűs filmszerepei voltak – nemrég láthattuk az egyik tévécsatornán immár sokadszor a több mint hatvan (!) éve készült Kétszer kettő néha öt című vígjátékban. Legnagyobb sikereit azonban kétségtelenül a magánszámaival ért el: pergő nyelvvel énekelte el a telefonkönyvet, zsibbadó nyelvvel alakított becsípett borkóstolót, de gond nélkül tette vidámság forrásává kopaszságát és jóval átlagon felüli testsúlyát is. Ez utóbbi adottságát is hasznosította annak idején egyik nagy sikerű magánszámában, amelyben visszatérően, refrénként hallhattuk: „Nyugi, dagi, nyugi, nem csak foci van a világon”. Az egyes strófákban elhangzott sok minden, többnyire az élet fontos dolgairól, de valahogy mindig visszakanyarodott a dolog a focira, mint nyugtalanító, olykor bosszantó, máskor meg örömet szerző, de mindenképp kiemelt figyelmet érdemlő témakörre.

Tudjuk, hogy a jó vicceknek, a kabarétréfáknak mindig van valamilyen gondolati „mögöttesük”, valami olyan társadalmi alapjuk, amire egy ötletet, a közvéleményben élő elképzelések sarkítását rá lehet építeni, olykor túlzásokkal vagy éppen a fonák oldal bemutatásával. Nincs ez másként a foci esetében sem – az sem véletlen, hogy már eleve a szó is beférkőzött, és ebben a formájában nyert népszerűséget mindennapi nyelvhasználatunkban, messze elhagyva az eredeti „football” kifejezést, de a „labdarúgás” is inkább a hivatalos szövegekbe szorul vissza. A nyelvi, nyelvészeti befogadás pedig önmagában is bizonyítja, hogy többről vagy legalábbis másról van szó, mint egyszerűen egy sportágról. Hogy egy másik „klasszikust” is idézzek: állítólag Kádár János mondta annak idején, szokásos, erősen hangsúlyozott magánhangzóival – természetesen viszonylag szűk körben –, hogy „Elvtaaarsak, én nem szeretem a foootballt, de ha az emberek szeretik a foootballt, akkor én is szeretni fogom a foootballt.” De emlékezhetünk Hofi Gézára is, aki egyik emlékezetes jelenetében azt szemléltette, hogy nálunk az a gyerek, aki teljesen buta, az megy focistának. Biztosan sokan tartották ezt jó poénnak, talán sokan még ma is nevetnek rajta – nekem a fociról inkább sok más jut eszembe. Például az általános iskola, ahova jártam, és ahol a történelmet bizonyos Lakat Károly tanította, nem is akárhogyan – igen, ő volt a Ferencváros egykori kiváló középpályása, majd a válogatott sikeres kapitánya. Osztálykirándulásokra is emlékszem, amikor odaérve a szálláshelyül szolgáló turistaházhoz, bármilyen fáradtak is voltunk, első dolgunk volt ledobni hátizsákjainkat kapufának, és már kezdődött is a meccs. Ipari nagyvállalatok, tekintélyes intézmények is eszembe jutnak, ahol a majálisok és egyéb, nagy létszámot megmozgató rendezvények kiemelkedő eseménye mindmáig egy focimeccs – mondjuk egy kövérek–soványak vagy nősök–nőtlenek rangadó, nem is szólva az korábbi Népstadiont rendre megtöltő színészek-újságírók mérkőzésről.

Sok mindenről lehetne beszélni a foci egészségjavító és pedagógiai hatásától kezdve a napjainkban zajló Európa-bajnokságig, amelyek igazolják, hogy ez a sportág nálunk más, mint a többi: bárhogy is nézzük, nem elhanyagolható tényezője az életünknek – természetesen tudomásul véve azt is, hogy nem csak foci van a világon…