A kedvenc ünnepem – természetesen csak a saját születésnapom után – húsvét. Virágvasárnaptól húsvét hétfőig. Kilenc fantasztikus nap, ami kétezer éve lépésről lépesre gondolkodtatja el az embert gyarlóságán, esendőségén, lehetőségein; gyönyörűségesen átélve a színpompás bevonulástól a keserves szembenézésen át az önfeledt felszabadulásig létünk legfontosabb mozzanatait.
Nem merülök el a különböző napok általam vélt jelentőségeiben, csupán az idei Nagypéntek számomra fontos hangsúlyáról merengek, hiszen nincs két egyforma Nagypéntek, még a nevezetesek közül is kiemelkedik az idei, így egyedisége miatt a nagybetűssége is indokolt. Nem emlékszem, hogy bármikor korábban hasonló hangulatban közelítettem volna ehhez a naphoz, lévén talán még soha nem éreztem ennyire sorsfordítónak egy választást, mint az egy hét múlva esedékest. Visszatekintve igazából mindössze egyetlen Nagypénteket tudnék kiemelni, ami évtizedek után is emlékezetes maradt számomra, a 2004-est, ami előtt nemsokkal mutatták be Mel Gibson A Passió című filmjét, és annak megtekintését akkor tudatosan hagytam erre az estére. Na, az az este belém égett, hatása azóta is velem van.
Valami hasonlót két évtizede szeretnék átélni, és úgy érzem, a lehetőség ismét adott. Nem kell mást tennem, csupán négy napra félretenni a hetek óta pörgő kampánykereket, elcsendesedni, és magamban helyére tenni a hangokat, a fogalmakat, a súlyokat. Ebben a négy napban senkivel nem leszek hajlandó pillanatnyi érzéseken vitatkozni, egymásra licitálva perlekedni. Csak megpróbálok szembenézni gyarlóságaimmal, egy kicsit a keresztfa kínjait megkóstolni, hogy aztán a szerettek jelenlétének örülhessek, az unokák kacajában, zsivajában elmerüljek. Kell négy nap, amíg a mókuskerék pihen, amíg a bármennyire is sorsfordító jövő háttérbe szorul. Mindig mondogatjuk, hogy nagypéntek az elcsendesedés ideje, ám valljuk be, ritkán vagyunk képesek erre; az önvizsgálatra, amely során a fizikai létünket meghaladva a metafizikai világ határáig eljutunk. Amikor nem az a kérdés a reggeli zsibbadtság közben, hogy nehogy elfelejtsem a nagyböjtöt, és a munkaszüneti napot kihasználva ne méteres fokhagymaszagú kolbásszal indítsam a napot, hanem zabkásával, lekvárral, halkrémmel vagy sajttal. Nem állítom, kellenek a külsőségek, mindennek meg kell adni a módját; mert, ha nem tesszük, a legfontosabb dolgok is elsekélyesednek, de most igazán ideje a csendnek, a meditációnak. Hagyjuk, hogy áradjon a kavargó érzés, leülepedjen és átlényegüljön az igazi valónk. Ott van az mindannyiunkban, legalábbis én még nem találkoztam olyannal, aki fennen hirdette volna, hogy ő lelketlen, és semmi nem képes a belső lényére hatni. Ha nem négy, csupán egyetlen napig képesek leszünk teret nyitni angyalainknak, akkor ez a Nagypéntek nem múlik el hiába.
Nem maradunk le semmiről, gyorsan elillan ez a húsvét is, és marad még idő, hogy teret adjunk az érveknek – már, akire még hatnak egyáltalán azok – viszont a végeredmény úgysem azon fog múlni, ki tudott hangosabban üvöltözni, ki tört be több fejet, ki alázott meg több ellenfelet. Egy sikeresen megküzdött Nagypéntek leginkább abban segíthet, hogy magunkat megértve tisztább lélekkel voksolhassunk egy héttel később.
