Soha többé háborút!

A II. világháború vége felé 15 millió németet űztek el a Német Birodalom keleti területeiről, szülőföldjükről, ahol évszázadokon keresztül éltek őseik, ahol a házuk, a hazájuk volt. A „felszabadított” területeken elsősorban a Szovjetunió és Lengyelország osztozott.

„Ha az elvesztett hazára gondolnak, akkor újra szemük elé tárul az elűzés igazságtalansága, amely a háború után 15 millió németet ért, gyakran szörnyű körülmények között. A világ közvéleménye sok okból nem szívesen hall erről, mert nem illik bele a világképébe. Arra ösztönöz, hogy ezt az igazságtalanságot hallgassák el, és még a jó szándékúak is úgy vélik, hogy a megbékélés érdekében nem szabad többé erről beszélni” – mondta Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa 1979-ben.

1950 augusztusában Bad Cannstatt városka dísztermében ünnepélyes keretek között fogadtak el egy kordokumentumnak számító okiratot, a hazájukból elűzött németek Chartáját. Az okirat aláírói tudatosan elhatárolódtak minden bosszútól és megtorlástól. Tették ezt úgy, hogy Lengyelországban civil németeket tartottak még fogva embertelen körülmények között. 200–500 internáló tábor létezett Lengyelországban igen magas halálozási aránnyal, de Csehszlovákiában és Jugoszláviában is még százezrek voltak szögesdróttal beszegett vad kerítések mögött.

A Charta bosszú helyett egy szabad és egyesült Európa vízióját állította fel, egy olyan modern kori Európa vízióját, ahol a népek félelem és kényszer nélkül élhetnek. Arra buzdították honfitársaikat, hogy aktívan vegyenek részt országuk és a jövő Európájának felépítésében.

A Charta megfogalmazói úgy vélték, hogy a szülőföldről elűzés, a menekülés és a deportálások Németország bűnösségéből, a második világháborúból játszott szerepéből fakadtak. A német nácik nemcsak romba döntötték Európát, hanem politikai célokra használták fel a faji megkülönböztetést, ellenségképet kreáltak a zsidókból, ami az emberiség történelmének legsúlyosabb bűncselekményéhez vezetett. Úgy vélték, hogy a németek elűzése a győztesek által elfoglalt területekről nem történt volna meg a háború, a holokauszt és a náci Németország szörnyű bűncselekményei nélkül.

Vae victis! – Jaj a legyőzötteknek!

15 millió német menekült Németországba az elfoglalt területekről. Becslések szerint több mint 2,5 millióan nem élték túl a pokoli utat, van, akit még mindig eltűntként tartanak számon.

A nyugatra meneküléssel párhuzamosan a Vörös Hadsereg által felszabadított területeken összeszedték az ott élő németeket és kényszermunkára hurcolták a Szovjetunióba. Az áldozatok száma nem tisztázott, 300 000 és 730 000 között mozog. A málenkij robotról csak 1950-ben engedték haza az utolsó csoportokat, és az elhurcoltak harminc százaléka odaveszett. Nem szabad elfeledkezni a Szovjetunión belüli deportálásokról sem. Sztálin 1941. augusztus 28-i deportálási rendeletével az oroszországi németek szenvedései négy évvel korábban megkezdődtek. Több mint egymillió embert, Volga-menti németeket, fekete-tengeri, volhíniai és kaukázusi németeket zártak táborba és hurcolták el kényszermunkára.

A tragédia teljes mértékét a számok mutatják. 1939 előtt az Odera-Neisse-vonal keleti részén, valamint Közép- és Kelet-Európában és Közép-Ázsiában több mint 20 millió német élt. Ma hivatalos becslések szerint a számuk összesen egymillióra tehető. Leginkább azok szenvedtek, akiknek szülőhelye a Német Birodalom keleti tartományaiban volt: a kelet- és nyugatporoszok, a gdanskiak, a pomerániaiak, a kelet-brandenburgiak és a sziléziaiak. De a Birodalom határain kívül eső, németek által lakott területekről is kitelepítették az ott élőket. Csehszlovákiában a Benes-dekrétumok a németeket is kollektív bűnösséggel vádolták, hárommillió szudétanémetet űztek el otthonából, de kitelepítés és meghurcoltatás járt az erdélyi szászoknak, a bánáti és a magyarországi sváboknak, a szlovákiai németeknek is.

A náci német bűnök nem indokolhatják a többi állam által elkövetett kitelepítési bűnöket. A kitelepítés, az ártatlan civil lakosság meghurcolása mindig igazságtalan volt és az is marad, a bűnt nem lehet más bűnökkel ellentételezni.

A szülőföld elvesztése nem csak az otthon és a vagyon fizikai és anyagi elvesztését jelentette. Érzelmi veszteség is volt – az identitás, emlékek, a társadalmi szerkezet, közösség elvesztése. A kitelepítettek tragédiája a német nemzet generációkon átívelő kollektív traumájának kiindulópontja. Évtizedeken át zajlott a német identitás elleni kulturális küzdelem egészen 1989/90-ig, és rejtve a mai napig tart. A német nyelv, kultúra és identitás elleni küzdelem szinte minden közép- és kelet-európai államban jelen volt, hátrányos megkülönböztetést jelentett, névváltoztatásokkal és kisajátításokkal járt. De a vesztes németekben felépített bűntudat is nagy károkat okozott, szégyenérzetet, identitásvesztét.

A németek elűzése otthonaikból, menekülésük, a 20. század legnagyobb humanitárius katasztrófái közé tartozik. Hazájuk elvesztése nem csak fizikai és anyagi veszteséget jelentett, a lakóhely és vagyon elvesztését. Ugyanúgy érzelmi veszteséget is jelentett – identitás, emlékek, társadalmi struktúra elvesztését. Az embert erőszakkal elválasztani hazájától azt jelenti, hogy lelkileg megölik. Ennek az időszaknak a traumáit mind a mai napig nem tudták feldolgozni– sem tudományosan, sem érzelmileg, sem elméletileg, sem gyakorlatilag, sem egyénileg, sem közösen, a nyilvánosság előtt.

Nem szabad felejteni, folyamatosan gondolni kell azokra az emberekre, akik a befagyott Visztula lagunáján át menekültek, félelemben botorkáltak a jeges hóban Kelet- és Nyugat-Poroszországon, Pomeránián és Szilézián keresztül. Nem szabad felejtenünk a Wilhelm Gustloff szuperhajó katasztrófáját a mínusz 15 fokos hidegben, a tízezer menekülő hullámsírját a fagyos Balti-tengerben. Gondolnunk kell azokra az emberekre, akiket erőszakkal otthonaik és gazdaságuk azonnali elhagyására köteleztek, és csak búcsúpillantást tudtak vetni a temető felé, ahol nemzedékek óta őseik nyugodtak.

A szülőföldről elűzés teljes története és hátterének ismerete figyelmeztetésként szolgál: „Soha többé háborút!” Ezt kellene meghallgatniuk azoknak a politikusoknak, akik jelenleg egy közös európai háborúról álmodoznak Oroszország ellen. Az emlékezés nem csupán történelmi kötelesség, hanem a béke és a szabadság megőrzéséhez elengedhetetlenül szükséges hozzájárulás.